Pipacs a fenegyerek



Yüklə 201.63 Kb.
səhifə1/4
tarix28.02.2016
ölçüsü201.63 Kb.
  1   2   3   4
Rejtő Jenő


Pipacs a fenegyerek


ELSŐ FEJEZET
Barátaim és tisztelőim általában hülyének tartanak. Nem vagyok elmeorvos, tehát nem tudom ellenőrizni őket. De még ha elmeorvos lennék, akkor is kétséges, hogy egy hülye orvos önmagáról megállapított diagnózisa bizonyító erővel bír-e? Az ilyen kérdéseket leghelyesebb, ha az ember még a regény elején tisztázza az olvasóval.

Barátaim és tisztelőim az életmódom miatt vélnek kissé hibbantnak.

Ugyanis a legritkább esetben tudom délután, hogy hol fekszem le este, és felkelek-e egyáltalában reggel. Az igaz, hogy mint hajófűtőnek és csavargónak alig van esélyem arra, hogy választmányi tag lehessek valamelyik tiszteletre méltó egyletben, viszont még soha életemben nem unatkoztam, és ez idén csak kétszer voltam beteg; először könnyebben, amikor fejbe ütöttek, másodszor súlyosabban, mert hasba szúrtak.

Különben jól vagyok.

Az egész úgy kezdődött, hogy épelméjű koromban orvosaim tanácsára félbehagytam San Franciscóban az egyetemi tanulmányaimat, és Honoluluba mentem üdülni. Innen valahogy elhajóztam Tahitiba. A Déli-tenger kissé helyrehozott, de a végleges gyógyulást Bricsesz kapitány, a rabszolga-kereskedő eljárása hozta meg. Bennszülött kulikat toborzott, nem éppen finom eszközökkel, ezért hívták rabszolga-kereskedőnek. Egy gazember leitatott Tahitiban, és mire felébredtem, Bricsesz kapitány gőzösén voltam a nyílt tengeren.

Sajnos, állandó hiány van matrózokban, és néhol még dívik a szokás, hogy gyanútlan embereket ittas állapotban eladjanak matróznak. A nyílt tengeren azután az illető kénytelen aláírni a szerződést. Olyan pszichiáterek, mint Bricsesz kapitány, igen hatékonyan tudnak az ember lelkére beszélni.

Azóta van ez a vörös forradás a homlokomon.

Mint kényes polgár, eleinte sokat szenvedtem. De végre is Bricsesz kapitánynak katedrát kellene felállítani a San Franciscó-i egyetemen, és orvosaimnak is ajánlom, hogy hozzá járjanak tanulni, mert kizárólag szabadgyakorlatokkal tökéletesen kikúrált. Ajánlom orvosaim figyelmébe a fedélzetsúrolást, kazántisztítást, szénlapátolást mint gyógyeljárást. A sűrű rugdosás csak fokozza ennek a terápiának a hatását. Hogy valami nincs rendben nálam, az bizonyos.

Ahelyett, hogy három hónap múltán visszaérve Tahitiba, boldogan otthagytam volna Bricsesz kapitány rabszolgahajóját, ismét leszerződtem hozzá, ez alkalommal a szokásos szelíd rábeszélés nélkül.

Úgy indultam el, most már önszántamból, Bricsesszel, és azontúl a legnagyobb egyetértésben éltünk a rabszolgahajón, és barátságunk az idők folyamán csak kimélyült, sőt talán még ma is fennállna, ha működésének és fiatalságának teljében nem ragadja el őt körünkből a kiszámíthatatlan végzet, egy idült alkoholmérgezés tünetei között.

Pipaccsal csak később kerültünk össze. A ceyloni nagy karanténban találkoztunk először. Én ápolt voltam, ő sírásó. Akkoriban Rongy Aurél flottáján működtem mint fregattkapitány. Rongy marsall flottájához nyolc egység tartozott!

Minden egység egy bennszülött kenuból állt. Rongy Aurél szorgalmas és tekintélyes rabló volt a Déli-tengeren, és beteglopásra specializálta magát.

Ragállyal kereskedett. A bennszülöttek nem félnek a haláltól, s a legnagyobb szégyennek tartják, ha valamelyik családtagot a leprások szigetén tartják fogva.

Rongy kapitány tehát, megfelelő honorárium fejében, a Gombház-szigetről leprásokat lopott, és flottájával hazavitte őket.

Amikor egy cirkáló váratlanul elfogott bennünket, flottánk éppen egy teljes tonna ragályt fuvarozott. Elsősorban tehát valamennyien karanténba kerültünk, ügyünk tárgyalása előtt. Itt természetesen nyomban tífuszt kaptam. Amikor meggyógyultam, egy lenyelt szappandarab segítségével olyasféle ragályt produkáltam, amitől az embernek látszólag semmi baja sincs, de állandóan habzik a szája, és nem tud dolgozni. Háromszor estem vissza ebbe a betegségbe, mindig közvetlenül az elbocsátás előtt.

A karantén mégiscsak jobb tartózkodási hely, mint a börtön. Lassacskán megszokták, hogy ott vagyok, és beosztottak gyékényhordáshoz. Finnyás ember csak nehezen szánná magát erre. A kimúlt betegeket ugyanis gyékényükbe csavarva viszik a temetőbe, a karantén mögé. Az én hivatalom abból állt, hogy a gyékényből kigurítottam a halottat, és az összegyűjtött derékaljakat a mosodába vittem. Részletekre nem térek ki. Talán elég, ha megemlítem, hogy itt már sok ember megőrült attól, amit látott... Pipacs, a sírásó, viszont kilencvenhat kilót nyomott, és miután a markába köpött, dalolva nyomta ásój át a földbe. Képzelhetik, hogy karanténnak nem éppen fürdőhely céljaira alkalmas szigetet választanak ki. Átlagos negyven fok volt itt a meleg, de sokszor napokig állt ötven felett. Egy karanténban!

De ezt talán ne részletezzük.

Csak annyit, hogy Pipacs alacsony, de igen vastag ember volt. Vastag, de nem kövér. Nagy csípője, széles nyaka, oszlopos combjai, előreugró gorillaállkapcsa csupa erőt, stabilitást és nyugalmat sugárzott. Kevésbé tette előkelővé a megjelenést, hogy két lábfejét egymástól legyezőszerűen távol tartotta. Ő volt ugyanis a világ legcsámpásabb embere. Felső teste inga módjára lengett járás közben a derekán, és szokott mozdulata volt, hogy zsebre dugott két kezével időnként felfelé rántotta a nadrágját. Ez nála jókedv jele volt, mert nyomban utána egy halk indulót komponált, amit összevont szemöldökkel, halkan dalolt, és szöveget is írt hozzá. Amikor először láttam a temetőben, fütyörészve, félkezét zsebre dugva locsolta a virágokat, olykor nyájas pillantást vetve a füvön elrendezett, türelmesen várakozó harminc-negyven halottra; kis, fekete matrózsapk ája mellé néhány szál mimózát tűzött, és egyet rántva a nadrágján, halk gégehangon, ütemesen dúdolta:


Fel hát, fel hát, ti kedves tetemek,

Jön a Pipacs bácsi, és szépen eltemet,

Trallala, trallala, csak ne féljetek.
Ásta a sírt, és már századszor ismételte az utolsó sort, hogy -trallala, trallala, csak ne féljetekî. Akkor vett észre, amikor egészen hozzáléptem. Összeráncolt homlokkal nézett rám.

- Na, csak feküdjön szépen vissza, mindjárt meglesz a sírja. Látja, a többi nem mászkál. Szeretem a tréfás embereket.

- A gyékényekért küldtek - feleltem. - Nevem Robin. Két hónapja vagyok itt. Mindegy. Már nem tart soká.

- Nem akarom feltartani - mondtam ó, mert már sürgősen tennie kell valamit, ebben a melegben, ennyi halott között...

- Igaza van. Jöjjön pálinkát inni. Az a legjobb ellene.

Zsebre dugta a kezét, megrántotta a nadrágját, és imbolygó járásával megindult előttem. - Hová megyünk?

Erről nyomban eldúdolta egy harci indulóját.

Hová megyünk, hová megyünk? Fel hát most, cimborák! Hová megyünk, hová megyünk? Iszunk, trallallala...

Nem volt fűzfapoéta. A rím kedvéért nem rontotta el a verset.

A sziget végében egy kis kalyiba állt, amelynek berendezése egy gyékényből, egy üveg pálinkából és néhány száz légyből állott. Agyonütöttük az egyhangú délelőtti órákat, néhány üveg pálinka mellett, társalogva. Pipacs is körülbelül azért volt sírásó, amiért én gyengélkedtem. A karantén az egyetlen hely, ahova a gyarmati rendőrség nem üti be az orrát. Itt nyugodtan lehet élni. Esetleg meghalni. Viszont ha az ember az első néhány hét alatt egy-két veszélyesebb fertőző betegségen átmegy, bizonyos fokig immúnis lesz. Irtózatos hőség volt.

A kis kunyhó falain zsírosan fénylettek a szép zöld penészgyöngyök. Ebben a kunyhóban határoztuk el Pipaccsal, hogy bármilyen nyugodalmas, kényelmes is ez az élet, visszamegyünk egy kissé a nagyvilágba. Egy viharos éjjelen sikerült a szökés, mert a villám belecsapott a magas feszültséggel telített drótkerítésbe.

Eljutottunk kenuval Dél-Tiworba. Azóta jó barátok vagyunk, és együtt vándorolunk.

Ide, Borneo egy istenverte kikötőjébe, Kuala Lumpurból érkeztünk sietve. Vidám, bohém emberek voltunk. Jókedvűen, békésen szerettünk járni a kik ötőkbe, és mégis lihegve, rohanva, bujkálva kellett megérkeznünk Borneóra, miután Kuala Lumpurban utolért a. burmai rendőrség értesítése, hogy Batáviából, az adeni hatóság megkeresésére, köröznek bennünket, és elfogatásunk esetén kérik, hogy mindkettőnket szigorú fedezettel szállítsanak Colombóba. Mindez néhány svéd matróz miatt, akik érthetetlen oknál fogva ragaszkodtak ahhoz, hogy Pipacs ne énekelje állandóan az -Ausztráliában örülnek a lányok, ha megérkezemî szövegű saját szerzeményű dalát. Pipacs a jogtalan követelést olyan határozottan kérte ki magának, hogy a matrózokat kórházba szállított ák. Miután a többi jelenlévőt is meggyőztük e dal szépségéről, levettük a vendéglősről a büféasztalt, és sietve távoztunk.

Egy garasunk sem volt, és a borneói kikötők nem adnak annyi lehetőséget, mint a Déli-tenger rendesebb szigetei. Aki ide jön, azt vagy nagyon megfizetik, vagy mindenhol üldözik. A mocskos, olajos tengervízbe egy keskeny kőgát nyúlik, a parton néhány vámbódé és elszórtan egy-két épület. Ötvenfokos forróságban pállott, langyos esővíz ömlik, és az embernek varratonként fáj a koponyája... Egy piszkos gőzös közeleg lassan dülöngélve a tengeren.

Az elhagyott vámház mellett fabódé áll, fedett terasszal. - Gyere, együnk valamit - mondta Pipacs. - Megőrültél? Egy vasunk sincs.

- Na és? Nem fizetni akarok, hanem enni.

És már megy fel a korhadt lépcsőn, leveszi a kabátját, hogy csíkos, kivágott trikója ne gyűrődjék, roppant, szőrös öklével veri az asztalt, míg végül egy kínai jön. Erélyesen rászól: - Elvisszük majd innen a Royal Dutch igazgatójának a poggyászát. - Itt nincs poggyász...

- Majd ideküldik. Addig hozzál két személynek egy tisztességes reistafelt.

Közben megérkezett az ócska gőzös. Néhány maláji kuli szállt ki, két európai munkás és végül...

Végül egy gyönyörű nő. Gyönyörű és európai. A turisták trópusi eleganciájával öltözve.

- Utánamegyek - mondta Pipacs. - Ennek talán vihetem a koffereit vagy ajánlkozom idegenvezetőnek.

- Micsoda? Hiszen nem is ismered ezt a helyet. - Mondd már. Ő sem ismeri. Itt várj meg.

Felcsapta galambszürke keménykalapját, mert Pipacs szerette a kissé rikító, változatos öltözködési módot, és felrántva nadrágját, zsebre dugott kézzel megindult a nő után, egy harci indulót komponálva. Vastag, imbolygó alakja eltűnt a harsogó zápor vízködében, és én kissé aggódva maradtam ott egy kétszemélyes reistafel társaságában, pénz nélkül.

Másfél óra múlva a vendéglős érdeklődött, hogy mi a neve az igazgatónak, akit várunk?

Azt mondtam, hogy a nevét nem tudom, de errefelé nagyon tisztelik.

Kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Közben elállt a zápor, kisütött a nap, és a hőség pokoli volt. A földből dohos gőzölgéssel párolgott vissza az eső, megjelentek sűrű rajokban a szúnyogok, és a vendéglős egyre melegebben érdeklőd ött az igazgató személye felől. Három teljes óra múlt el, és Pipacs nincs sehol. Egy bennszülött rendőr közeledett és a vendéglős odament hozzá. Együtt jöttek vissza a teraszra.

- Kit vár? - kérdezte tőlem a rendőr.

- Egy vállalati igazgatót - feleltem elszántan. - Jöjjön velem.

- Majd megtanítani... Szegény kínait becsapsz... - pityeregte a vendéglős.

- Mi történik itt? - szólalt meg hűvös előkelőséggel egy úr, akinek mindenki tiszteletteljesen utat nyitott. Az illető megszólalásig hasonlított Pipacsra, pedig szó sem lehetett arról, hogy ő az. Vakítófehér ruhában volt, krémszínű bricseszben, lakkcsizmában, trópusi kalapban, jobb válláról egy fényképezőgép lógott és a balról egy gukker.

A rendőr udvariasan bólintott. - Ezt a csavargót igazoltatjuk.

- Felesleges... - felelte parancsoló legyintéssel. - Talán nem csavargó? kérdezte a rendőr.

- De az, züllött csavargó. Azonban én... izé... kibéreltem...

Pipacs! Istenemre, ez Pipacs. Hiszen halkan dalolja, hogy -kibéreltem. Mi az? Úgy fest, mint a legpedánsabb gyarmati főfelügyelő.

A kínai gyorsan elsiet a belső szobába, a rendőr tisztelegve távozik. Ketten maradunk a teraszon, Pipacs még azt mondja nekem, jó hangosan, hogy a távolodók hallják:

- Itt van egypár shilling, hogy ne jöjjön zavarba ezentúl, és szerezzen valami rendes ruhát magának, mert kirúgom, ha mindig ilyen mocskos lesz! Amikor egyedül maradtunk, csendesen ezt mondtam:

- A vámház mögött láttam egy kis vitorlást kikötve, jobb, ha azon menekülünk, mint az őserdő felé.

- Miért menekülnénk? - kérdezte gyerekes ámulattal.

- Majd elmondod útközben. Most csak siessünk. Lehet, hogy már megtalálták a holttestet.

- Csak nem hiszed, hogy megöltem valakit?

- De hát mi történt? - érdeklődtem izgatottan. - Leült, és egykedvűen vállat vont. - Ír- lettem...

MÁSODIK FEJEZET


A világhírű oroszlánvadász még leterített néhány tigrist, becserkészett egy hatalmas hím oroszlánt, azután l1ihegve dőlt hátra a teknőben.

- Fáradt vagyok, de azért dolgozni kell, Roger - mondta fújtatva a teknő mellett ülő fiatalembernek, aki gépen írt. - Az esti postagőzösig végeznem kell két fekete párduccal, és le kell döfnöm a kínai kalózt, Ju Vat-szungot...

Vagy nevezzem inkább Kun Muj-hunak?

- Oly mindegy ebben a melegben... - mondta a fiatalember bágyadtan.

- Igaza van... A mai postával nem lövök több bestiát... Pihenjen maga is, Roger, vagy mégsem... Várjon! Nem volna jó, ha átélnék az esti postáig valami szörnyű krokodilkalandot? - Krokodil volt a múlt héten. Nem lehet mindig ugyanazt írni. Mi lenne, ha a vad bivalyokkal foglalkozna egyszer?

- Veszélyes állatok. De majd megpróbálom. Most szóljon a boynak, hogy töltsön friss vizet a teknőbe.

Roger kiment, és a nagy vadász szuszogva piszkálta bágyadt ujjaival a vizet.

Vézna, pókhasú, kesernyés, rezes arcú, görbe lábú kis ember volt. Úgy külsőre, ahogy a teknőben hevert, senki sem mondta volna rá, hogy oroszlánvadász.

És nem is volt az.

Tessék? Nem kérem, ez nem fából vaskarika. Öreg magazinolvasók már régen megértettek engem. Ők már több alkalommal izgultak Irving Walking hátborzongató történetein, midőn a lövés pillanatában megcsúszott egy rögön, így golyója a tigrist mindössze halálra sebezte, mire a bestia a legnagyobb felháborodással vetette rá magát a Nagy Vadászra. -De én nem vesztettem el lélekjelenlétemet...”

Nagy Vadászokkal sűrűn fordul elő, hogy nem vesztik el a lélekjelenlétüket. Különösen magazinok hasábjain.

Hogy ki volt Mr. Irving Walking? Elsősorban nem volt Irving Walking. Sorscsapás, de így történt: atyjától a prózai hangzású Braces nevet örökölte. Tessék elképzelni egy embert, akit Nadrágtartónak hívnak, mellékesen oroszlánvad ász, és amerikai magazinok hasábjain világhírnévre tett szert, mert lépten-nyomon maharadzsák társaságában járja a vadont.

Életrajzírói így adnak tömören a Nagy Vadász pályafutását:

Született Londonban, 1902. május 8-án, és már mint egész kis csecsemő igen sokat sírt. Később kereskedősegéd lett egy textilcégnél, és húszéves korában kivándorolt Ausztráliába. Változatos pályafutása után letelepedett Borneón, a jelentéktelen tengerparti Todlang városkában, és bennszülötteknek való festett kartont, színes gyöngyöt meg egyéb csecsebecsét árult. Ezenkívül egy négyszobás hotelt vezetett, a Borneo Szállót. Így lett Samuel Bracesből szolgálaton kívüli százados őfelsége hindu lándzsásainál.

Voltaképpen utálta a trópust, megrémült a repülő sváboktól, úgy izzadt egész nap, mintha vajból lenne, lépten-nyomon elrontotta a gyomrát, rettegett a pestistől, a leprától és a maláriától, sírva fakadt, ha egy százlábú megcsípte.

Karrierje úgy kezdődött, hogy egy átutazó vadász elmesélte néhány kalandját.

Braces leírta őket, és elküldte a történeteket a Thursday Morning Post-nak.

Az elbeszélést közölték, és Braces, illetve ekkor már Irving Walking népszerű lett. Mit részletezzem? Régi vadászok élethű, de kissé száraz leveleit tucatjával dobták a papírkosárba, miközben sóvárogva várták a legújabb Irving Walking- tudósítást. -Életszaga van, amit ír, nem tehetek róla!î - mondta az egyik szerkesztő, aki az életben nem szagolt még egy dzsungel közelébe.

És Irving Walking (szolgálaton kívüli százados) rövidesen népszerű lett Amerikában mint Nagy Vadász! És nagy író!

Közben mint Mr. Braces nyugodtan árusította a kartont, vezette szállóját, és irtotta a legvérengzőbb vadakat. Vadászatait kivétel nélkül egy teknőben ülve élte át, és Rogernek mondta tollba, aki itt élt vele egy jelentéktelen ügy miatt, amely remélhetően néhány év alatt elévül.

A nap már ferde szögben tűzött a moszkitóhálóra, és közelgett az idő, amikor a Nagy Vadász elhagyja teknőjét, hogy kötelességszerűen üzlete és szállója után nézzen.

Váratlanul Roger lépett be, olyan dúlt arccal, mintha néhány tigris és krokodil jelent volna meg az előszobában, hogy számon kérjék Bracestől tekintély ükkel folytatott visszaélést. - Főnök úr! Egy hölgy szállt meg nálunk... Most érkezett... A főszerkesztő... levél... A Nagy Vadász átvette a levelet, feltépte nedves ujjaival, és elolvasta. Azután elsápadt. A legnagyobb magazin főszerkesztője írt ajánló sorokat egy hölgy érdekében Mr. Walkingnak (-Todlang, Borneo Szállóî).

Kedves Mr. Walking!

Mellékelem Önnek lapom e heti számát. De mellékelném valamennyi amerikai magazint ugyanabból a célból, hogy meggyőzzem: a közvélemény mint egy ember követeli Öntől az alábbiakat: Vegye pártfogásába Miss Lilian Hendont, szervezzen expedíciót, hatoljon be Borneo ősrengetegébe, és hozza haza Arthur Hendont, ha ugyan nem ölték meg a dajak fejvadászok. Amikor Amerika népe megtudta, hogy Lilian Hendon maga utazik atyja felkeresésére, az olvasók mint egy ember, ismétlem: mintha összebeszéltek volna, levelek ezreivel árasztották el a lapomat és a többi silányabb magazint, követelve, kérve, hogy a Nagy Vadász, Irvin Walking segítsen az atyját kutató gyermeken. Írásaiból olyan embernek ismerték meg, aki ezer vérengző bestiával szembenézett már, fogadja hát kedvesen Miss Lilian Hendont is. És most jön két fontos megjegyzés: folytatásonként ötszáz dollár rekord-honoráriumot kínálok, ha kizárólag a Thursdag Morning Postóot tudósítja a mentőexpedíció hajmeresztő kalandjairól. A másik: óva intem, hogy bármi oknál fogva visszautasítsa a kérést. Ismeri Amerikát. Egy sorát se lehetne többé közreadni. A nép a fejébe vette, hogy a Nagy Vadász révbe viszi a gyermeket. Vigye hát. Ötszázért érdemes.

És érdemes azért is, hogy ne bojkottálják. Tudom, hogy nem szereti az ilyen reklámhajhászást. De ha nem vállalja el, akkor istenkísértés lenne magától novellát közölni, tehát több kéziratát nem hozhatom le. Magam sem szeretem a tömeg érzelgős megnyilvánulásait, de mit csináljak? Belőlük élek! Legfeljebb magamba fojthatom mélységes utálatomat és megvetésemet, amellyel maradtam igaz barátja:

I.G. Neighbour, a Thursday Morning Post főszerkesztője

A Nagy Vadász dermedten ült a teknőben.

- Mi áll a levélben? - kérdezte aggódva Roger.

Kísérteties, rémült hangon felelt:

- Hogy szervezzek expedíciót... hatoljak be... szabadítsak ki és csupa ilyen...

- Mit lehet itt tenni? Hatoljon be, főnök úr, szabadítson ki, és szervezze meg.

A Nagy Vadász felsóhajtott.

- Maga olyan nagy állat, Roger, hogy vadászni kellene. Még teknőben sem bírom a meleget!

- Mondjon a lánynak valami kifogást...

- Maga krokodil! Hogy beszéljek én a lánnyal mint vadász. Hát úgy nézek én ki, mint egy Nagy Vadász?

- Miért? Én ismerek egy híres vadászt, az olyan ronda, hogy rossz ránézni.

- De legalább vállas vagy magas. Nézzen meg engem - siránkozott Mr. Braces. - Nézzen meg. Hát hogy nézek én ki?

- Rémesen - ismerte be Roger.

- Ha én megjelenhetnék mint vadász, az megoldana mindent. Végre is Irving Walkingról tudják, hogy szolgálaton kívüli százados. Elindulnék a leánnyal, rendeznénk valami komédiát, hogy váratlanul lázadás tört ki, és behívtak szolgálatra. Ezt megértené az amerikai közvélemény is: parancs, az parancs! Roger a homlokára csapott.

- Hát talán akad valaki, aki jó pénzért felvenné a maga felvett nevét. Egy vadász külsejű alak! Elindul mint Irving Walking, behívót kap, és kész... Jaj Istenem, mi van? - kiáltotta rémülten, mert a Nagy Vadász kiugrott a teknőből, és a nyakába vetette magát.

- Roger, maga zseni!

Fél óra múlva Pipacs ott ült Braces szobájában, újabb negyedóra leforgásán belül író volt, aminek első feltételeként megmosdott.

HARMADIK FEJEZET
1.
- Nem mondanád el, hogy miről van szó? - kérdeztem útközben.

- Miért ne? Itt él valami szélhámos, aki amerikai lapokba vadászati hazugságokat firkál, és vadásznak állítja magát, de vézna és csúf. Most jött egy nő Amerikából, akivel beszélnie kell. Hogy rossz külseje miatt ne derüljön ki az igazság, szerződtetett egy jóvágású fiút.

- De mi dolgod van neked az ügyben?

- Hm... Hát én vagyok a jóvágású fiú... Talán nem tetszem neked? – förmedt rám hirtelen. Bemutattak a Nagy Vadásznak. Meg tudtam érteni, hogy mekkora bajban lehet. A vállai szinte hegyes szögben borultak a tüdőcsúcsára.

Két lapockája akkora, mint egy púp, kopasz volt, pókhasú, keserű arcából nagy, vörös orr állt ki, beszéd közben siránkozott a hangja, és köpködött.

- Ez itt egy kikötősöpredék - mutatott be Pipacs. - Kell valami címet adni neki és ruhát, meg mindenfélét. Mondjuk, ő a fegyverhordozóm.

- Írónak nincs fegyverhordozója - tiltakozott a Nagy Vadász.

- Hát akkor tollhordozóm. Mindegy. A fő, hogy adjon neki ruhát meg látcsövet és ilyesmit. Na gyerünk.

Fél óra múlva úgy álltam ott, mint egy filmszínész. Braces gyanakodva nézett.

Miután elkészültünk, a Nagy Vadász kioktatta Pipacsot.

- Készséggel ajánlkozik az expedícióra, és elkíséri Miss Hendont Bandjermasinba.

Mire megszervezték az expedíciót, ott leszek én is Rogerrel, és kézbesítünk egy behívót, amelyben magát értesítik, hogy Penangban lázadás tört ki, és vonuljon állomáshelyére. Ez minden.

- Nem lehetne valami más helyre behívni? - fészkelődött Pipacs. – Penangban rossz viszonyban vagyok egy főfelügyelővel.

- Nem kell Penangba menni!

- Bolond maga? Most mondta, hogy vonuljak be a penangi vasútállomásra...

Mr. Braces felsóhajtott. Megszántam.

- Rendben van - mondtam. - Én értem, minden jól megy majd. - És ne felejtse el - könyörgött Pipacsnak ó, hogy ön most híres író.

- Jó, hogy eszembe juttatta. Elsősorban tehát együnk. Mert egy ismerősöm azt mondta, hogy híres írók úgyszólván naponta étkeznek.

Mr. Braces ismét felsóhajtott, és intett Rogernek, hogy tálaljon.
2.
Sosem láttam még kedvesebb nőt, mint Miss Lilian Hendon. Mindig mosolygott, és a szomorúságnak egy árnyalata játszadozott a szája szélén ebben a mosolyban, hiszen féligó meddig elveszettnek hitt apja felkutatására indult.

Előző napon csak rövid látogatást tettünk nála a Borneo Hotelban, szobájában. Pipacs, az író, lila nyakkendőjével és Kodakjával, valamint én: a nagy író magántitkára. Megbeszéltük, hogy rendelkezésére állunk atyja felkutatásában, és másnap elindultunk Bandjermasinba a tengerparton vezető, tűrhető úton.

Hat órakor már vidám trappban ügettünk, hogy mennél nagyobb utat tegyünk meg a hőség beálltáig.

Miss Lilian előadásából a következőket tudtuk meg: Mr Arthur Hendont az India Talajkutató Társaság kiküldte Borneóba. Egy kutató, bizonyos James Holliday, eltűnt Borneóban, és felkeresésére indult útnak Arthur Hendon.

James Holliday, utolsó értesítése szerint, gazdag aranylelőhelyre bukkant, a hazaküldött kőzetminták igazolták ez állítását.

Közben azonban elterjedt a híre, hogy James Holliday ottveszett a dzsungelben, feljegyzéseivel, térképeivel együtt. Holliday felkutatására a vállalat kiküld ött egy újabb expedíciót. Ez sem tért vissza. Egész Amerika lázban volt az elveszett kutatóért és az eltűnt expedícióért. Ekkor jelentkezett Arthur Hendon a vállalatnál. Aránylag fiatal, de eredményes múltú tudós volt, aki egy ízben már mélyen behatolt Borneóba, a dajakok földjére.

- Kérem a kőzetmintákat, amelyeket Holliday küldött - mondta a társaság igazgatójának. - Szerintem ugyanis itt New Yorkban kell kezdeni, a kutatást.

Megvizsgálta a kőzeteket. Az első expedíciónak, amely Holliday felkutatására indult, eszébe sem jutott ilyesmi.

- Tessék! - kiáltotta az egyik kőnél. - .gy látszik, bennszülettek segítették a munkájában. A primitív harcos alakja látszik odakarcolva és mellette egy hal. Ez a totemje annak a törzsnek, ahol Holliday arany után kutatott. És mát most megmondhatom magunknak, hogy miután -Halak harcosaî van a kőre írva, Holliday valahol a tengerpart sziklái között találta az aranyat, mert hal ásztörzs természetesen másutt nem érhet.

Az Indiai Talajkutató igazgatója felkérte Hendont, hogy vállalja el kollégája felkutatását. Hendon vállalata. Magához vette a kőzeteket, és elindult. Ez alkalommal titokban, nagydob nélkül. Akkoriban már hatalmas pénzfejedelmek vetekedtek azért, hogy megtalálják Holliday aranylelőhelyét. Az első mentőexpedíció eltűnését állítólag már New Yorkból kinyúló kezek irányították. De hiába volt minden elővigyázatosság. Arthur Heridon is eltűnt Borneóban.

Eltűnt, mint Holliday. Egy Turner nevű kutat- vállalta most már Hendon útjának felderítését. Turner is eltűnt. Azután már senki sem vállalakozott, hogy megnézze Borneón, mi történik azokkal, akik a -Halak harcosaitî keresik.

Így, indult el Miss Lilian Hendon, egy tapasztalatlan leány, hogy feltalálja az apját, és talán Turnerről meg Hollidayról is hall valamit.




Yüklə 201.63 Kb.

Dostları ilə paylaş:
  1   2   3   4




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©azrefs.org 2020
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin