ZRÍnyi miklós nemzetvédelmi egyetem




Yüklə 1.12 Mb.
səhifə1/18
tarix24.04.2016
ölçüsü1.12 Mb.
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   18


ZRÍNYI MIKLÓS

NEMZETVÉDELMI EGYETEM

Felderítő Tanszék



A KATONAI FELDERÍTÉS ÉS
HÍRSZERZÉS TÖRTÉNETE

EGYETEMI JEGYZET



Budapest, 2001.

Írta:


Dr. Hajma Lajos nyá. ezredes

Lektorálta:

Dr. habil Héjja István egyetemi docens

Felelős kiadó: Dr. Szabó Miklós, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem rektora

Készült a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Nyomdájában, 200 példányban

Felelős vezető: Kardos István



TARTALOMJEGYZÉK
Előszó

A katonai felderítést, hírszerzést a történelem folyamán szinte mindig valamiféle rejtélyes, misztikus homály fedte el az érdeklődő közvélemény elől, noha a kémfilmek, kémregények óriási áradata bőséges izgalmat okozott és okoz ma is. Felvetődik, hogy kik és milyen célból, milyen módszerekkel és eszközök alkalmazásával és ― főleg ― kik ellen folytatják ma is a hírszerzést. Ellenőrzik-e, és ha igen, milyen mértékben ezt a tevékenységet, amely feltehetően igen sokba kerül, s megtérülnek-e ezek a költségek a hírszerzés eredményei által?

A szakértők körében további olyan kérdések is felmerülhetnek, hogy a hírszerzés az államok biztonságpolitikájának szerves része-e, vagy csak a katonai vezérkarok ügye, és mint olyan a hadászati (vagy hadműveleti-harcászati) biztosítás szerves része. Felmerülhet továbbá, hogy a katonai hírszerzés tudományos alapokon folyik-e, illetve kapcsolódik-e, és hogyan kapcsolódik be a tudomány általános rendszerébe.

Az elején szükséges leszögezni, hogy hazánkban a témáról eddig a nyílt katonai, hadtudományi jellegű szakirodalom ― éppen a kérdés valós, vagy vélt szigorúan bizalmas voltára tekintettel ― nemigen foglalkozott, eltekintve a harcászati, illetve a technikai felderítés részletkérdéseinek taglalásától és bizonyos kémesetek, történetek vagy „szuperkémek” akcióinak az ismertetésétől (James Bond stb.).

Nyugaton ― mind a polgári, mind a félkatonai vagy a katonai szakirodalomban ― jóval szélesebb körben tárgyalták, publikálták már eddig is és publikálják ma is a hírszerzés, felderítés kérdéseit anélkül azonban, hogy a valóban állami érdekekből titkos adatokat, információkat idő előtt kiszivárogtatnák.

A katonai felderítés és hírszerzés története nem történelemkönyv, amely időről-időre kronológiai sorrendben követi a történelmi eseményeket.

A jelen könyv rendeltetése ― a terjedelem korlátait szem előtt tartva ― áttekintést nyújtani a katonai célból folytatott felderítés és hírszerzés történetéről a közép kortól napjainkig. Éppen az előzőekben már említett terjedelmi korlátok miatt az azonban csak a fontosabbnak vélt események és szervezetek ismertetésére korlátozódik.

A másik ― de nem másodrendű ― cél az, hogy a lehetőségeket figyelembe véve ismertetésre kerüljenek a fontosaknak vélt események és az azok alapján leszűrhető főbb tanulságok.

A rendelkezésre álló adatok alapján a helyéhez és szerepéhez képest nagyobb hangsúlyt kaptak a magyar katonai felderítéssel és hírszerzéssel foglalkozó kérdések, amit az is indokolt, hogy erről a kérdésről átfogó jellegű mű eddig nem került publikálásra.

Bevezetés


Már a kezdeti időkben folytatott háborúk szükségessé tették a felderítést és a hírszerzést. A hadvezérek, akik seregeikkel idegen földek meghódítására indultak, felismerték annak fontosságát, hogy jó előre információkat szerezzenek az ottani körülményekről, a földrajzi viszonyokról, éghajlatról, az emberekről, az adott ország hadseregéről és annak lehetőségéről. Így vélvén elkerülhetőnek, hogy hadseregükkel váratlan helyzetekbe kerüljenek, leküzdhetetlen vízi akadályba ütközzenek, vagy ismeretlen sivatagban eltévedjenek.

Az emberiséget már ősidőktől kezdve foglalkoztatja, hogy az ellenség szándékait, terveit és eszközeit kikutassák, s így már ugyanezen időtől kezdve létezik a kémkedés fogalma is, még ha gyakran ezt másképpen nevezték is. Ez a sokszor második ősinek nevezett foglalkozás valószínűleg egyidős, vagy idősebb annál, amit a „legősibb” foglalkozásnak neveznek, és amelyet egyébként ugyancsak gyakran vesznek igénybe hírszerzés céljából.

A hírszerzést folytató titkosszolgálatok általában jelentős befolyást gyakoroltak a történelem menetére, de a munkájuk végzése rendszerint a háttérben folyt, azt csak ritkán ismerték el nyilvánosan.

A hadvezérek, államférfiak, diplomaták ― habár sokszor rászorultak a felderítésre és hírszerzésre, a titkosszolgálatok munkájára ― emlékirataikban már alig, vagy egyáltalán nem tesznek arról említést.

Mivel a titkosszolgálatok tagjait viszont szigorúan titoktartásra kötelezik, így erről a munkáról kevés részletes, megbízható és szakszerű irodalom létezik.

„Egy titkosszolgálatnak titokban is kell maradnia” ― mondta találóan George C. Marshall tábornok a II. világháború idején az amerikai haderő vezérkari főnöke.

Így talán jobban érthető, hogy a titkosszolgálatok aktái gyakran zárt páncélszekrényekben nyugszanak, némelyek talán örökre. A volt szovjet cseka, gpu vagy kgb anyagainak döntő része még ma sem hozzáférhető s nem kutatható. De a brit titkosszolgálatok archívumainak anyagai ― beleértve még a XVI és XVII századból származó különböző dokumentumokat is ― ma is zároltak. Mindezekből következik, hogy a hírszerzés hiteles történetének a teljes megismerésére még várni kell, legalább is addig, ameddig az emberiség újabb generációi fel nem ismerik, hogy mennyire fölösleges ezeket a régi dolgokat titokban tartani, különösképpen hogy már napjainkban szinte minden titok a nagyközönség által is hozzáférhető, Interneten is megtalálható. Az információs társadalom ma még csak a kezdetén tart a fejlődésnek, de a jövő perspektívái azonban szinte beláthatatlanok.

A katonai felderítés és hírszerzés című könyv a meghatározott terjedelem adta lehetőség határain belül igyekszik tömör áttekintést adni erről a fontos tevékenységről, az egyiptomiak, bizánciak, mongolok és a korai magyar hadtörténelem idevonatkozó kérdéseiről a titkosszolgálatok szerveinek kialakulásán át egészen napjainkig.

Mind az I., de különösen a II. világháború során már ― mint az anyagból is kitűnik ― egyre fokozódó szerepet játszott a felderítés és hírszerzés a katonai nagyhatalmak jó, vagy téves döntéseinek a meghozatalában.

A második világháború után a hidegháborút sokszor „hírszerző” háborúnak is nevezik, mivel a hadseregek helyett a hírszerzők, kémek a történelem korábbi időszakaiban soha nem tapasztalt intenzitással tevékenykedtek mindkét oldalon. Ez a tevékenység minden bizonnyal jelentősen hozzájárult annak a képnek a kialakulásához, hogy mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió katonai téren megközelítőn egyenlő erejű ellenfelek voltak.

Ma már történelmi ténynek fogható fel, hogy nagyjából ennek a kiegyenlített katonai erőviszonynak is volt köszönhető, hogy a hidegháború nem változott „meleg háborúvá”.

A könyv utolsó része rövid áttekintést nyújt a hidegháború utáni helyzetről. A mellékletek tartalmazzák fontosabbnak tartott hírszerző szervezetek és hírszerzők rövid felsorolását és a fogalmi meghatározásokat, valamint a rövidítéseket.

A történelem során mindig színes legendák szövődtek a hírszerzőkhöz és a hírszerzőkről, gyakran mitikus homályt. legendát burkolva köréjük, esetenként fontos eseményt, nagyhatalmak, birodalmak sorsát is eldöntő fordulatokat is tulajdonítva a tevékenységük eredményének.

A jelen könyv igyekszik reális képet jelenteni erről az igen fontos tevékenységről, mindenekelőtt a XIX. és XX. század fordulja táján kialakított katonai felderítés és hírszerzés kérdésére koncentrálva. A politikai hírszerzés (PL, KGB, CIA) kérdései csak kisebb mértékben kerülnek ismertetésre. Ugyancsak nem foglalkozik a könyv a harcászati, vagy csapatfelderítés problémáival. Továbbá nem kerülnek különösebben részletezésre az egyes időszakokban kiemelkedő szerepet játszó kémek, vagy „kémfőnökök” történetei sem. Bár természetes, hogy a katonai felderítés és hírszerzés történetében legalább csak az elmúlt közeli évszázadokban jelentős szerepet játszó, olyan személyek neveit meg kell említeni, mint: Dreyfuss kapitány, Mata Hari, Arábiai Lawrence, Redl ezredes, Richard Sorge, Dóra (Radó Sándor), Ábel ezredes, K. Philby, Fuchs, Wolf Markus és még sokan másokét.

És persze nem szabad kihagyni az olyan „kémfőnökök neveit sem, mint: Nicolai ezredes, Wilhelm Canaris tengernagy, Reinhard Gehlen (Abwehr), Allen Dulles, Helms, Turner (CIA), Berija, Szerov, Andropov (KGB) és Ivasutyin hadseregtábornok (GRU). És a sort még lehetne folytatni!



I.

1. Felderítés az ó- és középkorban

1.1. SzUn-CU, az egyiptomiak,


a bizánciak és a mongolok

Amióta háborúk léteznek, a hírszerzésnek kulcsfontosságú szerepe van. Az igaz, hogy önmagában a jól működő hírszerzés nem garantálhatja a győzelmet, de ha nem létezik, vagy gyengén működik az a tény feltétlenül hozzájárul a vereséghez.

Az emberiséget ősidők óta foglalkoztatta a lehetséges ellenség szándékainak, eszközeinek, terveinek a kifürkészése. Ezt a tevékenységet gyakran a „második ősi foglalkozásnak” nevezték (az első ősi foglalkozás tárgya nem képezi a jelen anyag mondanivalóját).

Már a régi egyiptomiaknál, perzsáknál, görögöknél és rómaiaknál, valamint a következő évszázadokban is találkozhatunk nem kevés adattal a titkos kémkedéssel és hírszerzéssel kapcsolatosan. Igaz, hogy a kémkedés és hírszerzés jellegzetes vonásai, módszerei stb. az idők folyamán sokat változtak, de a fontossága és jelentősége mindig megmaradt.

Nem érdektelen megemlíteni, hogy a korszerű hírszerzés igazi bölcsője mintegy 2500 évvel ezelőtt, az akkor alig ismert Kínában ringott. Ebben a korban tevékenykedett ott a kor egyik kiváló katonai teoritikusa, Szun Cu, (a tevékenységi ideje bizonytalan, talán Kr.e. 700-320 között) aki valószínűleg hadvezér is volt. A „Háború művészete” című munkájában külön fejezetet szentelt a hírszerzésnek, és a benne lévő megállapítások nagyrészt ma is megállják a helyüket.

A háború alapvető tényezői közé sorolja az erkölcsi tényezőt, az időjárást, a terepet, a parancsnokságot és a harceljárást.

Megállapítja, hogy a sikeres hadviselésnek fontos alapelve az ellenség megtévesztése, amely viszont a jó hírszerzésen múlik. Követelményként írja elő, hogy a csapatok úgy tevékenykedjenek az illetékes hadvezér tervei alapján, hogy abban az ellenség ne nyerhessen bepillantást. Hasznos dolognak tartja, ha többször is megváltoztatják a szándékot és a terveket. A katonai titkok szigorú megtartása elengedhetetlen feltétele a győzelemnek. Mindent előre kell látni, mert az államok ugyan éveken át terveznek egy háborút, de a győzelem esetleg egyetlen nap alatt is eldőlhet.

A háború előkészítése és annak folyamán is a kémek tevékenységét tartotta az egyik legfontosabb tényezőnek. Úgy vélte, hogy nagyvonalúan kell őket jutalmazni, és szigorúan titokban kell tartani a tevékenységüket. Az erre a célra szánt pénz jól kamatozik ― szögezte le.

Előírta, hogy nem szabad lekicsinyelni egyetlen adatot sem, amely az ellenséggel kapcsolatos. Ismerni kell az ellenséges parancsnokok névsorát, akár a becenevüket, és a személyi tulajdonságaikat, és még a gyermekeik számát is. nem árt tudni, hogy kik a rokonaik és kik állnak a szolgálatukban.

Ugyanakkor óva int attól, hogy feledésbe menjen: az ellenség is igyekszik a saját kémeit bejuttatni a szemben állókhoz. Ha azonban ilyen kémet lelepleznek és elfognak, nem szabad kivégeztetni, mivel esetleg jó szolgálatot tehet, amennyiben hamis információkat továbbíthat az urának.

Szun Cu hangsúlyozza, már a háború kitörése előtt feltétlenül szükséges, hogy a jó kémek révén kimerítő ismereteket szerezzünk az ellenségről.

„… ismerni saját magadat és az ellenséget, már csatában sem kerülhetsz nagy bajba, … Ha elhanyagolod az ellenséget és csak magadat ismered, egyforma esélyed van a győzelemre, vagy a vereségre. De ha mindkettőt elhanyagolod, bizonyos, hogy minden csatában veszélybe kerülhetsz.” ― állapítja meg következtetésképpen Szun Cu.

A háborúskodások már a kezdeti időkben szükségessé tették a felderítést. A hadvezérek gyakran a számukra ismeretlen területekre nyomultak be seregeikkel, ezért legalább felületes ismeretekkel kellett rendelkezniük az ottani földrajzi, gazdasági viszonyokról, a népesség számáról és katonai lehetőségeiről.

Már Kr. e. 2000-ben feljegyeztek Egyiptomban egy (vélhetően az első) kémjelentést, amit akkor agyagtáblára írtak és a szomszédos állam határán észlelt gyanús mozgásokról szolgált információkkal az elöljárók számára.

Az egyiptomi felderítők ― akiket a lakosság soraiból toboroztak ― eredményesen tevékenykedtek, s ennek köszönhető pl. hogy a 18. dinasztia fáraói kiépítsék és fenntartsák az emberiség történelmének első (Egyiptomi Újbirodalom) birodalmát.

Egyiptom mindinkább katonai állam jellegét öltötte magára és a fénykorát II. Ramszesz uralkodása alatt érte el. A gyakori háborúk folytatásához hatalmas ― zömmel zsoldos ― hadseregre volt szükségük. A nagyszabású hódító hadműveletek gondos előkészületeket is igényeltek, amelyek szükségessé tették az ellenség jó és pontos felderítését. Ezt a feladatot a moháréknak nevezett királyi útikalauzok látták el, akik a legkülönfélébb álöltözékben, akár önmaguk, vagy a felderítőkkel együttműködve a leendő hadszíntéren felderítést folytattak, hogy így értékes információkkal lássák el a fáraót.

Ezek a felderítő tevékenységek természetesen a mai szemmel nézve nem voltak tervszerűen és alaposan előkészítve, s akik végrehajtották nem estek át hosszadalmas kiképzésen. Előfordult, hogy nem jártak sikerrel, s így vissza sem tértek a megbízóikhoz, vagy a leleplezéstől félve elvegyültek a felderítendő ország népe között és végleg lemondtak veszélyes vállalkozásukról.

A Római Birodalomban a későbbiekben Julius Caesar (Kr.e. 100-44) római hadvezér nem csak az egyébként kiváló hadvezéri tehetségének köszönhette katonai sikereit, hanem annak is, hogy igen nagy jelentőséget tulajdonított a felderítésnek.

Még a nem ritkán kockázatos vállalkozásai előtt is igyekezett beszerezni minden fontosnak vélt információt arról a földről, ahol hadjáratot tervezett folytatni. Érdekelték őt az ottani emberek szokásai épp úgy, mint a politikai intézmények, vagy az illető ország történelme és gazdasági viszonyai is.

Caesar minden légiójában volt tíz, külön erre a célra kiválasztott jól képzett kéme. Ezeknek a feladata volt, hogy a lovassággal együtt, vagy az ellenség szárnyain nyomuljanak messze előre híreket szerezni. Hadvezérként Caesar tökéletesítette a katonai felderítés rendszerét és ugyanakkor kidolgozta a saját rejtjelzési rendszerét is. Ez a titkos írás igen egyszerű volt: az akkor ismert ábécé sorrendjének a megváltoztatásából állt. Így pl. a D betű helyett A betűt, a B betű helyett az F betűt stb. írt le. Ilyen módon is levelezett és küldte jelentését haza.

Caesar képes volt megbízható adatok birtokába jutni mind az ellenség katonai erejét, mind gazdasági helyzetét illetően. Mindezt zömmel annak köszönhette, hogy olyan mértékben alkalmazott kémeket, titkos ügynököket, ami abban az időben szokatlan volt a hadviselésben.

A Római Birodalom keleti részét képező Bizánci Birodalom (Keletrómai Birodalom) urai is átvették a jól bevált római felderítő szolgálatot, és azt tovább is fejlesztették.

Jól működő futárszolgálatot szervezetek a hírek, információk pontos továbbítására és megszervezték a gazdasági kémkedést is amikor is hivatásos felderítők legszívesebben utazó kereskedőnek adták ki magukat.

A bizánciak nagy kémközpontja Bizáncban (Konstantinápoly) működött, egy erre a célra létesített hivatalban.



A középkorban többek között a mongolokat kell megemlíteni, mint akik a hódító hadjárataik során igen jól alkalmazták a felderítést, valamint a megtévesztést.

Egy valójában nomád lovas nép alig néhány évtized leforgása alatt óriási kiterjedésű területeket volt képes meghódítani és ott birodalmat is létrehozni. Ennek határai keleten a Japán-tengertől, nyugaton egészen az Adria partjáig terjedt.

A siker előfeltétele közé tartoztak az ellenség intenzív felderítése, a jól működő és gyors hírtovábbítás, valamint természetesen a gyorsan mozgó, fegyelmezett csapatok, a lovasság tömeges bevetése. A széles körben alkalmazott megtévesztési manőverek és hadicselek fokozták a többnyire villámgyorsan végrehajtott hadműveleteik sikerét.

Az 1241-1242-ben tervezett nagy hódító hadjárataik nyugat-Európa felé sikereseknek bizonyultak, ami a jó előkészítésnek volt köszönhető. Kémeik vándor-koldusoknak és vándor-zenészeknek öltözve bejárták a mongol csapatok tervezett útvonalait. Információkat gyűjtöttek mindenekelőtt az erődítményekről, a folyó átkelő helyekről, az ellátás lehetőségeiről, valamint az ellenség erejéről.

Nagy segítség volt a számukra az Európa különböző részeiből érkezett dezertőrök hada, akikkel egyébként jól bántak és bőkezűen jutalmazták az értékes információkért.

A mongolok egyik szárnya 1241-ben a Kárpátokon keresztül betört Magyarországra is és a fősereg Batu és Szübutáj vezérük vezetése alatt Mohi pusztánál legyőzte Béla magyar király hadait is. A mongolok a magyarországi hadjáratuk során is alkalmazták a másutt már bevált megtévesztési akcióikat. Így pl. egy jelentős város elfoglalása után megkongatták a harangokat, hogy előcsalják rejtekeikből a lakókat. Amikor azok azt hitték, hogy a veszély elmúlt és a hála istentiszteletre szóltak a harangok, előjöttek, a mongolok egy szálig lemészárolták őket. (A mongolok magyarországi hadjáratáról később még lesz szó.)

1.2. Magyar hadtörténelmi példák
a középkorból

Őseink középkori felderítő és hírszerző szolgálatáról igen kevés bizonyosat lehet tudni, és ami ismert az is az általánosságok körében mozog anélkül, hogy a fontosnak vélt részleteket megismerhetnénk.

A középkori magyar hadtörténetírás igen szűkszavú és a mostani vizsgálódás szempontjából a szorosan vett témában nem nyújt kielégítő ismereteket. Ebből kifolyólag sok a feltevés és a bizonytalan alapú emlékezet.

Ezeknek az okai abban keresendők, hogy a történelem, benne a hadtörténelem írói általában nem szakemberek voltak, hanem inkább ― a kornak megfelelően ― világi papok és a hadművészetben járatlan szerzetesek, akik maguk is gyakran a még korábbi feljegyzéseket, leírásokat vették alapul.

Kétségtelen pedig, ― ezt a történelem bizonyította ― hogy már a honfoglaló magyaroknak is megvolt a maguk jól szervezett felderítő- és kémszolgálatuk, ha ez nem is olyan formában létezett, mint amit az utóbbi évszázadokban ismerünk.

A fent említett bevezető gondolatokból ered, hogy a következő összefoglalást messze nem lehet teljesen kimerítőnek tekinteni. Inkább arra jó, hogy néhány töredékes adatszerűséggel mozaikszerűen felvillantson egy-egy képet a kor magyar hadtörténelmének időszakairól.

A nomád vagy félnomád pusztai életet élő népek életének állandó kísérője volt a különböző, de legfőképpen gazdasági célokból eredő torzsalkodás a szomszédaikkal. Ki kellett kémkedniük azok erejét, gazdaságát és nem utolsó sorban a jó, illetve rossz szándékát.

Még nagyobb szükség volt erre a tevékenységre akkor, amikor a népvándorlás hullámai szinte ellenállhatatlan erővel sodort olyan népeket, néptörzseket mint pl. a hunok, az avarok és az utánuk következő magyarok ― Belső-Ázsiából, Kelet-Európa felől ― felverve a már ott lakók békés életét.

A kelet felé vándorló népek ― így a magyarok is ― nem lakatlan, üres területeken mozogtak, hanem minduntalanul más népekbe ütköztek, nem bolyonghattak össze-vissza, vaktában, hanem lehetőleg a legkisebb ellenállás irányába kellett haladniuk. Ezt az irányt, vagy irányokat pedig igen alaposan ki kellett kémlelniük, nehogy túl sok nem várt meglepetés érhesse őket.

Nagyon valószínű, hogy a magyarok a mai Oroszországon át történő hosszas vándorlásuk és ismételt honfoglalásaik során főleg a hozzájuk csatlakozott törzseket alkalmazták hírszerzésre, mivel azok már jól ismerhették azokat a területeket, amelyekre a vándorló magyarság még csak készült betörni.

Az ilyen felderítés nem folyhatott békés úton és így a „felderítők” elsőként találkoztak ellenséggel. Korabeli történelmi leírások pl. megemlítik a kabarokat, akik mint legvitézebbek a magyar törzsek előtt jártak.

Megtörténhetett persze, hogy az előre küldött felderítők készakarva, vagy a kikémlelendők által kényszerítve hamis, vagy megtévesztő hírekkel szolgáltak a kiküldők számára, sőt az is, hogy egyáltalán nem tértek vissza, hanem igyekeztek elvegyülni az újonnan meghódításra kinézett területeken. Természetesen a kémkedés már akkor is veszedelmes mesterség volt, s aki rászánta magát az életével játszott.

Sem a magyar honfoglalás, sem a rákövetkező külföldi hadjáratok nem folyhattak le alapos felderítés, hírszerzés nélkül. Árpád vezér nagy érdemének tekinthető, hogy ― mint mondani szokás ― nem ment fejjel a falnak, hanem minden lépést jól meggondolva és nem kockáztatva nyomult előre az új hazában.

A IX. és X. században a külföldi hadjáratokat a magyar hadvezérek igen gondosan készítették elő. Ennek egyik példája, hogy már a 899. évi itáliai nagy hadjárat előtt egy évvel a magyarok kisebb erőkkel betörtek s a Brenta folyó partján tábort ütve kikémlelték a tervezett hadjárat színhelyét, megítélték a természeti viszonyokat, a lakosság számát, valamint a várható ellenállás erejét is. Mindezek fontos előfeltételei voltak a bekövetkezett sikeres hadjáratnak.

Később ― amikor a sikerek könnyelművé tették őket ― megtörtént, hogy a felderítés és kémkedés mellőzésével törtek be idegen földekre, váratlan helyeken és időkben ütköztek erős ellenséges csapatokba.

Így 913-ban ugyancsak egy győzelmes hadjárat végeztével, amelyben egészen Felső-burgundiáig jutottak el, a visszatérésük közben elhanyagolták a felderítést, a biztosítást. Arnulf bajor herceg csapatai az Inn folyónál, Öttingennél megverték a magyarokat és a dús zsákmányt is elvették tőlük.

Olyan esetet is megörökítettek a kor krónikásai, hogy a felderítés nélkül tevékenykedő magyarok valamely idegen ország területén eltévedtek s kénytelen voltak helyi idegenvezetőket felfogadni, akik maguk az ellenség kémei voltak és kelepcébe csalták a magyarokat. Ilyen példa volt 938-ban Németországban, ahol az áruló vezetők Brandenburgban ismeretlen lápos, mocsaras területre csalták a portyázó magyarok lovas csapatát, akiket az őket körülzáró szász erők könnyűszerrel megsemmisítették.

A honfoglalás, a letelepedés után az ún. végek gyepűrendszerének kialakulását követően a határőr szolgálatot ellátók feladatai már nem korlátozódtak kizárólag a helyi védelemre, hanem azok kiterjedtek a szomszéd államok határterületeinek a felderítésére is.

Később ezek a feladatok részben a határövezet fő tisztségviselőire, illetve a nagyobb végvárak kapitányaira hárultak, akiknek a költségeibe eleve „bekalkulálták” már a „kémtartási” kiadásokat is.

Szent Istvánnak és utódainak háborúiról és ezen belül a felderítés és hírszerzés szerepéről szintén csak igen hézagos és nem megbízható adatok állnak rendelkezésre. A tatárjárással az ország nagy részének, benne a templomok és monostorok nagy részének a megsemmisítésével is odavesztek a középkori magyar hadtörténetírás szinte egyedüli forrásai a krónikák és monostori naplók is.

A tatárjárás 1241-ben egyébként kiemelkedő példája a jó felderítésen és kémkedésen alapuló középkori hadviselésnek.

Mivel a mongolok akkor még térképekkel nem rendelkeztek, Magyarországnak a több irányból egyszerre történő megtámadása csakis az ország állapotának megbízható kikémlelése alapján volt lehetséges. Hogy ezt miként és kikkel hajtották végre nem ismert, de a magyar történelem szempontjából gyászos végeredmény mindent megmagyaráz. Egyes, saját vereségét magyarázó nézetek szerint a kunok voltak a tatárok segítői, de ezt a történelmi tények nem támasztották alá. Minden bizonnyal olyan kémeik voltak a mongoloknak, akiknek az országban történő közlekedése és itt tartózkodása nem keltett feltűnést a lakosság előtt.



A XIV. század folyamán a lovagi harcmód mindinkább elterjedőben volt, amivel az addigi módszerekkel folytatott felderítés is szűkebb korlátok közé szorult. Nem volt ugyanis többé már „lovagias” dolog az ellenség meglepése, tőrbecsalása, vagy bármely más hadicsel alkalmazása. Az ütközetek általában előre kijelölt helyeken történtek, így az azokat megelőző felderítésre nem volt nagy szükség.

Természetesen a gáláns lovagi szabályokat nem minden harcoló fél tartotta be ezek után sem s így a magyar portyázó könnyűlovas csapatoknak jutott még éppen elég felderítő feladat.

A későbbiek során a Mátyás király háborúi zömmel külföldön folytak, ennélfogva különös fontossága volt nemcsak az ellenség hadseregének a felderítése, hanem ― ezt megelőzően ― az ottani lakosság hangulatának s várható behódolásának, vagy ellenállásának a kikémlelése is. Ebben maga a király személyes példát is mutatott. A monda szerint az ellenség egyik várát maga tót parasztnak öltözve kémlelte ki. Hasonló módon 1485-ben Bécs ostrománál önmaga surrant be az ostromlott várba álruhában és folytatott ott részletes felderítést.

Ezek a mondabeli esetek mellett természetesen a nagy király sikeres hadjáratait főként a jól szervezett ún. „fekete seregnek” köszönhette, amely akkor még szokatlan módon már zsoldos hadsereg volt.

A dicsőséges események után röviden említést kell tenni a magyar általános és hadtörténelem egyik leggyászosabb fejezetéről, a mohácsi vészről (1526)

Annak ellenére, hogy már évekkel előbb érkeztek megbízható jelentések arról, hogy a törökök célja a közeljövőben Magyarország leigázása és Buda elfoglalása, magyar részről szinte semmi sem történt sem a hírszerzés sem a kielégítő védelem megszervezése terén. Az eredmény jól ismert, a tragikus vereséggel megkezdődött az ország 157 évig tartó török megszállása és vele a nemzet önvédelmi élet-halál harca is.

Ami pedig a felderítés és hírszerzés el nem hanyagolható fontosságát illeti, azt jól illusztrálja Zrínyi Miklós 1650 körül a Vitéz hadnagy című munkájából származó idézet is, miszerint „nincsen költség, nincsen adomány hasznosabb, mint a jó kémekre való, … Ez a módja a vitézség sikerének, ez nélkül botlik, elakad és nem jár egyiránt.”

A kor színvonalán szervezettnek mondható hírszerzésnek Erdélyben is nagy fontosságot tulajdonítottak már a XVII. században. Az eredmények is jóknak voltak mondhatók, bár nem kiképzett hírszerzőket alkalmaztak minden esetben. Elterjedt gyakorlat volt, hogy a határmenti városok, végvárak, vagy más hivatalok tisztségviselői, vagy külhonban járó kereskedők szolgáltattak jó híreket. A fejedelmek számára ugyancsak jó szolgálatokat tudtak tenni a vándorlások korában a külföldön (pl. Németországban) tanuló diákok, prédikátorok stb.

De az erdélyi fejedelemség helyzete, a szinte állandó jellegű bizonytalanság is szükségessé tette, hogy lankadatlanul figyelmet fordítsanak a török szultáni, se a bécsi udvarból származó hírekre, információkra is. Különösen Fráter György kormányzóságának idején fektettek nagy súlyt arra, hogy az alkalmai személyek mellett már hivatásos hírszerzőket is alkalmazzanak.

A határvárak, köztük Várad, Kővár, Huszt, Karánsebes és Jenő kapitányainak szinte állandóan hírszerzőket, futárokat kellett ellátniuk, fenntartaniuk.

Az 1561 óta fenntartott állandó követnek Konstantinápolyban különösen fontos hírszerző szerepe volt. Az idevonatkozó előírások szerint a követnek naponta be kellett járnia a török Portára és a lehető legjobb viszonyt kellett fenntartania az oszmán elit tagjaival és más országok követeivel, hogy friss és fontos információkat tudjon így szerezni. A lehetséges informátorok között szerepeltek még a tolmácsok és szolgák is. Nemcsak kimondottan katonai hírek voltak az érdekesek, hanem a török vezetésnek Erdélyhez való pillanatnyi viszonya is, hiszen nagyrészt ettől függött Erdély sorsa.

A másik meghatározó hatalom Bécsben székelt. De itt Erdély részéről állandó képviselet nem volt, hanem ide a fejedelmek általában ad hoc kiküldötteket menesztettek tárgyalási, vagy más diplomáciai feladatokkal. Az akkor már erős Habsburg elhárítási tevékenységek miatt azonban ezek az akciók rendszerint nem jártak nagy sikerrel. Bethlen Gábor általában nagyon szigorúan ellenőrizte, hogy a kémtevékenység eredménye semmiképpen sem szivárogjon ki.

A magyar hadtörténelemben egyébként a lovas-huszár csapatok igencsak jeleskedtek a XVI-XVII. században, mint felderítő alakulatok. A 30 évig tartó háborúk (1618-48) különböző éveiben gyakran megjelentek a Nyugat-Európai hadszíntéren a magyar huszárok, akiket különös előszeretettel általában felderítő, portyázó feladattal alkalmazták.

Erre mind a kiképzettségüknél, mind a felszerelésüknél fogva igen alkalmasnak és sikeresnek bizonyultak.

De hasonló szerepben részt vettek magyar huszárok Napóleon 1812-es Oroszország elleni hadjáratában is, mintegy 60 kisebb-nagyobb ütközetben. A magyar lovasság hírszerző különítményei hagyományos vállalkozói szellemben az ellenség földjén messzi előre jutottak el portyázva. Pl. az 1. huszárezred egy felderítő különítménye Pauliny kapitány vezetésével 1812. október 13-tól december 16-ig hajtott végre felderítő vállalkozást és a napóleoni seregek jobb szárnyán s egészen Minszkig jutott el kb. 400 km-t lovagolva.

II. Rákóczi Ferenc felszabadító háborújában még mindig a lovasság volt a fontosabb fegyvernem. 1706-1707 fordulóján a seregben mintegy 52 reguláris lovas ezred volt, amelyeknek egy részét felderítésre is alkalmazták.

Az 1848/49-es szabadságharc honvéd seregének harcai során a felderítésről-hírszerzésről különösebb adatok, információk nem maradtak fenn. A magyar hadsereg felállításának üteme olyan gyors volt, hogy az 1848. decemberében már 68 gyalogzászlóaljból és 18 huszárezredből állott.

A szívós, másféléves küzdelem után azonban a hatalmas túlerővel szemben a magyar szabadságharc zászlói lehanyatlottak és augusztus 13-án, Világos mellett fegyverletételre került sor.

A magyar szabadságharc elbukott, amit egy önkényuralom bevezetése követett, egyidejűleg a megtorlások kora is bekövetkezett.

  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   18


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©azrefs.org 2016
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə