Orvosi pszichológia tankönyv részletes tartalma I. fejezet Orvosi pszichológia




Yüklə 3.95 Mb.
səhifə9/66
tarix26.04.2016
ölçüsü3.95 Mb.
1   ...   5   6   7   8   9   10   11   12   ...   66

III.3.2.7. Általános intelligencia vagy speciális képességek? A g faktor kérdése

Az emberi intelligencia kutatásának egyik évszázados alapkérdése, hogy egyféle, úgynevezett általános intelligencia létezik, vagy pedig különféle intelligenciák. A kérdés itt azért nagy jelentőségű, mert ha egyetlen általános intelligenciáról beszélünk, akkor az embereket intellektuális teljesítményük szerint egyetlen szempont alapján rangsorolhatjuk: valaki vagy általában okos vagy általában buta. Ez a szemlélet szükségszerűen maga után vonja az értékelő megközelítést, amely az egyetlen tényező alapján való rangsorolás miatt az alacsonyabb képességűek számára végleges, és általános hátrányt jelent. Ezzel szemben, ha az emberi intelligencia önmagában is sokszínű, és sokféle dimenzió mentén írható le, akkor az egyik területen gyengébbek más területen még kiemelkedőek lehetnek. Ezért a vita a szűk tudományos kereteken túl nagy érdeklődést vált ki az oktatáspolitikával foglalkozók körében is (Pléh, 1998; Kovács 2001).

Az általános intelligencia pszichometriai fogalmát Charles Spearman már a XX. század elején bevezette. A teória empirikus alapja, hogy ha különféle kognitív képességeket mérünk (emlékezeti terjedelem, téri – vizuális képességek, verbális fluencia, szókincs, matematikai, nyelvi képességek, logikai következtetés képessége és így tovább), akkor aki az egyik feladatban jobb eredményt ér el, az várhatóan a többi feladatban is jobban szerepel. Ugyanennek statisztikai megfogalmazása szerint: ha a fenti feladatokban kapott eredményeket faktoranalízisnek vetjük alá, akkor az egyes tesztek eredményei között magas korrelációt találunk, és a faktoranalízis eredményeként egy általános faktor emelkedik ki. (Spearman, 1904, 1923, 1927)

Ezt a faktort g faktornak nevezzük, és önmagában felelős a tesztek eredményeiben megjelenő változatosságnak nagyjából a feléért. A maradék variabilitásért Spearman szerint az úgynevezett s-faktorok, vagyis teszt-specifikus tényezők felelősek. Vagyis a különféle képességek nem rendezhetők nagyobb, pl. téri vagy nyelvi csoportokba: az általános képességen kívül más képesség nem létezik.

A g faktor önmagában, egyetlen teszttel is mérhető: a Raven Progresszív Mátrixok segítségével. Fontos tehát leszögezni, hogy az általános intelligencia pszichometriai megközelítése kapcsán statisztikai termékről, nem pedig „kézzelfogható” entitásról beszélünk. Ahogy az örökletesség kapcsán, itt is csak a változatosság leírására alkalmas a faktoranalízis: hogy a közös változatosságot mutató képességek mögött egyetlen átfogó tényező áll-e, vagy pedig több különálló képesség, annak eldöntésére önmagában nem alkalmas.

Az általános intelligencia elmélete szerint egy általános mechanizmus felelős az intellektuális képességekben meglévő egyéni különbségekért. Az elgondolás szerint a különféle mentális képességekben tapasztalható változatosság valójában egyetlen tényező függvénye, amely IQ-tesztekkel jól mérhető.

Ezt a felfogást sokan megkérdőjelezték. A intelligencia multiplicitásának pszichometriai elméletei már nem sokkal az általános intelligencia megfogalmazását követően megjelentek. Az intelligencia-mérés elterjedését követően Thurstone (1938) vetette fel, hogy a faktoranalízis egy eltérő módozatának alkalmazásával több különálló, úgynevezett csoportfaktort kaphatunk, amelyek épp olyan jól magyarázzák a kapott adatokat. Ezeket ő elsődleges mentális képességeknek nevezte, és megfelelő mérőeszközt is kidolgozott a mérésükre. Ezen kívül Thomson (1938) is megmutatta, hogy a különféle mentális tesztek eredményeinek korrelációja, a közös variabilitás megmagyarázható egy általános képesség feltételezése nélkül is. Ő rengeteg specifikus képességet (viselkedéses elemet) feltételezett, amelyeket a különféle mentális tevékenységeknél használunk. Az egyes képességeket mérő tesztek korrelációjának mértéke pedig az elmélet szerint attól függ, milyen sok a közösen használt specifikus elem. Ezeken a klasszikus faktoranalitikus elképzeléseken kívül még számos soktényezős intelligencia-elmélet született, a legjelentősebb Guilford (1959, 1967) intelligencia-struktúra modellje, amely 120 különálló képességet tételez fel.

Az intelligencia faktoranalízisre épülő pszichometriai modelljének összefoglalása, amelyet Carroll (1992) nagyszabású monográfiája összegez, mára nagyjából egyöntetűen elfogadott. Ez az úgynevezett hierarchikus modell (lásd a III./13. ábrát) egyszerre elismeri mind a g faktor, mind pedig a csoportfaktorok és a specifikus faktorok létezését, a teljes variabilitást pedig egy többszintű hierarchikus rendszer segítségével írja le. A modell Guilford kivételével szinte minden komoly pszichometrikus korábbi eredményeit felhasználja.


III:/13. ÁBRA IDE
Carroll összefoglaló elemzése, úgy tűnik, lezárja az emberi intellektus változatosságával kapcsolatos statisztikai alapú vitákat. Ugyanakkor még ez a leírás sem tekinthető általánosnak: kiderült, hogy a különféle képességeket mérő tesztek eredményei sokkal magasabb korrelációt mutatnak az alacsonyabb IQ övezetben, míg a magasabb övezetben több, kevésbé korreláló képességet találunk, valahogy úgy, ahogy azt Thurstone elképzelte. Ebből pedig az következik, hogy a g faktor sokkal markánsabban megjelenik az alacsony IQ övezetben, mint a magasban, ahol lényegesen kevesebbet képes megmagyarázni a teljes változatosságból. Vagyis elképzelhető, hogy a g faktor valójában inkább az általános butaság, mint az általános intelligencia faktora. (Detterman és Daniels, 1989).
III.3.2.8. Örököljük vagy szerezzük? Az öröklés és a környezet hatása
Az emberek közötti különbségek vajon elsősorban az öröklésnek vagy a környezetnek tulajdoníthatók? Azért okosabb az egyik ember a másiknál, mert már a szülei is okosabbak voltak, vagy pedig azért, mert jobb iskolába járt? Kevés kérdés van a pszichológiában, amely ennél közvetlenebb társadalmi és politikai következményekkel járna, vagy hevesebb vitákat váltott volna ki szakmai körökben.

Egy gyakori félreértést érdemes már a kezdetekkor tisztázni. Az intelligencia örökletességével foglalkozó kutatások mindig az egyéni különbségek magyarázatában próbálták elkülöníteni az örökletes és környezeti tényezőket, soha nem arra keresték a választ, hogy „az intelligenciát”, vagy bármely adott személy intelligenciáját mennyire befolyásolják genetikus tényezők. Egy adott egyedre vetítve az örökletesség fogalma értelmét veszti, a genetikus és a környezeti tényezők ugyanis egyaránt szükségesek bármely tulajdonság kialakulásához. Mint Hebb (1995) rámutatott: ez olyan, mintha egy téglalapról próbálnánk meg eldönteni, hogy a szélessége, vagy a hosszúsága határozza meg inkább a területét. Ugyanígy például a testmagasság 0,9-es örökletessége sem azt jelenti, hogy a 2 m magas egyén 1,8 m-t köszönhet a génjeinek és 20 cm-t a környezetének, amelyben felnőtt.

Populációkra vetítve azonban az örökletességnek van értelme, mivel a teljes változatosságot logikusan részekre lehet bontani. Hebb analógiájával: számos, különböző területű téglalap esetében meg lehet vizsgálni, hogy a köztük lévő különbségeket melyik oldal eltérései eredményezik inkább. Ha például az összes téglalap esetében egyforma hosszúságú az „a” oldal, akkor a terület különbségeit teljes egészében a „b” oldal különbségeire vezethetjük vissza, és fordítva. Közbülső esetekben pedig meg lehet állapítani, hogy a terület különbségeit milyen arányban okozzák az egyes oldalak különbségei. Az intelligencia örökletességének kutatói épp ezt igyekeztek megtenni.

Ahhoz, hogy az egyéni különbségek okait genetikus és környezeti tényezőkre bontsuk szét, a legcélravezetőbb, ha összehasonlítjuk azokat a csoportokat, amelyekben ezek a tényezők a legnyilvánvalóbban szétválaszthatók. Ez vezetett el a magatartásgenetika klasszikus eszköztárához: az örökbefogadási és ikervizsgálatokhoz.

Ha külön, illetve együtt nevelt egypetéjű ikerpárokat hasonlítunk össze, akkor a köztük talált különbségek szükségképpen környezeti tényezőkre vezethetők vissza, hiszen az egypetéjű ikrek génállománya teljesen megegyező. Mivel azonban meglehetősen ritkán fordul elő, hogy egypetéjű ikrek külön családban nőnek fel, így a magatartásgenetikusok legtöbbször kénytelenek az egy- és kétpetéjű ikrek összehasonlítására hagyatkozni. A kétpetéjű ikrek ugyanis nem közelebbi rokonok az átlagos testvéreknél, így ha az egypetéjű ikrek hasonlóbbnak bizonyulnak egymáshoz a kétpetéjűeknél, az szintén a genetikus faktorok szerepét erősíti. (Bár ez arra a – vitatott – előfeltevésre épül, hogy az egypetéjű ikreket nem kezelik egyformábban, mint a kétpetéjűeket.)

Az örökbefogadási vizsgálatok épp ellentétes logikát követnek. Mivel az azonos családban felnövő adoptált gyermekek között nincs genetikai kapcsolat, ezért a köztük lévő hasonlóság oka szükségképpen környezeti.

Ily módon a populáció változatossága elkülöníthető genetikus és környezeti okokra, illetve a környezeti okok tovább bonthatók közös (shared) és nem közös (nonshared) környezeti hatásokra. Az előbbi alatt olyan tényezőket értünk, amelyek az azonos családban felnövő testvérek esetében egyformák (mint például a szülők vagyoni helyzete, vallása, egymáshoz való viszonya), az utóbbi alatt pedig olyanokat, amelyek különböznek (mint például az iskolai tanárok, kortárs csoportok vagy a születési sorrendben elfoglalt hely).

Ezekből a vizsgálatokból a magatartásgenetikusok megállapítják a vizsgált vonás örökletességét, és kiszámítják az úgynevezett örökletességi együtthatót. Az örökletességnek két különböző meghatározása létezik: a szűken értelmezett örökletesség (narrow sense heritability) az additív genetikus tényezőkre vonatkozik, vagyis azokra, amelyek mindenképpen átörökítődnek szülőről gyermekre. A tágan értelmezett örökletesség viszont a nem additív tényezőket is figyelembe veszi, mint például a domináns és recesszív gének hatása (amelyeknél az adott fenotípust egy adott génhely két alléljának interakcója határozza meg), vagy az episztázis (amelynél a fenotípust különböző génhelyeken lévő gének interakciója határozza meg).

Az örökletességi együttható egy 0 és 1 közötti szám, amely a vizsgált vonásnak az adott populációban talált teljes változatosságából a genetikus tényezőkkel magyarázható hányadát adja meg.

Az intelligenciáról tudjuk, hogy poligénes öröklődésű: számos gén additív hatása révén alakul ki. Az ikerkutatások eredményeit szemügyre véve (táblázat) feltűnő, hogy két személy IQ-értékei közötti átlagos korreláció annál nagyobb, mennél magasabb a közöttük lévő rokonsági fok, azaz minél nagyobb a közös génkészlet. A korreláció azonban még egypetéjű ikrek esetében is csak 0,8 körüli, vagyis az egyéni különbségek kialakulásában bizonyosan szerepet játszik a környezeti változatosság is.

A táblázatban látható adatok alapján megbecsülhető, hogy a mért IQ-különbségek milyen részben tulajdoníthatók a környezetnek, illetve az öröklődésnek. Az egypetéjű ikrekre vonatkozó két adat (együtt ill. külön neveltek) közötti eltérésből kiszámítható a környezet által önmagában okozott variabilitás (Vk), míg a kétpetéjű ikrek közötti különbség alapján megadhatjuk az öröklődés és a környezet által együttesen okozott teljes variabilitást (Vt). A két mennyiség közötti különbség a genetikai faktornak tulajdonítható variabilitás (Vg), mivel Vt = Vk + Vg . Az öröklődési arány vagy örökletesség, örökölhetőség (heritabilitás) a genetikai eredetű és a teljes variabilitás hányadosa, azaz Ö = Vg / Vt . Több mint harminc ikervizsgálat (körülbelül 10 000 ikerpár), több mint 8 000 szülő és gyermek, 25 000 testvérpár és több száz örökbefogadott (genetikailag nem rokon) testvérpár intelligenciáját vizsgálva a heritabilitás becsült értéke 0,5 körül mozog (0,3 és 0,7 közötti szélső értékekkel). Ez más személyiségvonások (szociabilitás – félénkség, emocionalitás, aktivitásszint) 0,2 és 0,5 közötti örökletességéhez képest aránylag magas érték.



együtt nevelt egypetéjű ikrek

0,86

külön nevelt egypetéjű ikrek

0,75

együtt nevelt kétpetéjű ikrek

0,60

külön nevelt kétpetéjű ikrek

0,38

együtt nevelt testvérek

0,47

külön nevelt testvérek

0,24

szülő – gyermek

0,40

nevelőszülő – gyermek

0,31

együtt nevelt nem rokonok gyerekkorban

0,28

együtt nevelt nem rokonok felnőttkorban

0,04

III./5. táblázat: Az intelligencia korrelációja különböző fokú rokonok között


Az örökletességi együttható legnagyobb valódi korlátja az, hogy semmiképp sem lehet egyetemes: mindig csak az adott populációra jellemző. Az IQ és a mentális képességek esetében például eltérő örökletességet találtak gyermek- és felnőttkorban (Plomin és Petrill, 1997), alacsony és magas IQ-jú csoportoknál (Detterman és mtsai, 1990), illetve fiúknál és lányoknál (Petrill és Thompson, 1994). Ráadásul, mint arra a fenti analógia is rávilágít, egy tulajdonság örökletessége annál nagyobb, minél inkább egyforma a populáció tagjainak a környezete. Egy olyan társadalomban, amelyben a környezeti feltételek mindenki számára egyformák, az örökletesség maximális lenne – feltéve, hogy még mindig találnánk változatosságot. (Herrnstein, 1973) Egy másik gondolatkísérlettel ugyanennek az ellentéte is illusztrálható: ha egy társadalomban elterjedne a klónozás, és egy idő múlva mindenki ugyanattól az egyetlen egyedtől származna, akkor az egyéni különbségek örökletessége az összes tulajdonságra zéró lenne – ami persze korántsem jelenti azt, hogy ezeket a tulajdonságokat nem befolyásolják a gének. Vagyis az örökletességi együttható a legtöbb információt valójában az adott populáció környezetéről szolgáltatja.

Az úgynevezett interakcionista nézőpont pedig alapvetően bírálja az örökletességi együttható mögötti koncepciót, arra hivatkozva, hogy a két tényező nem választható el egymástól, hanem kölcsönösen teret nyitnak a másik hatásainak kibontakozásához. Vagyis a pszichés jellegek esetében nem választható szét az öröklés és a környezet független oksági tényezőkre úgy, mint a fenti téglalap-analógiában az oldalak hossza esetén.

Biztató tendencia, hogy az örökletességi együttható számítására épülő úgynevezett indirekt genetikai kutatást az utóbbi időben felváltotta az egyéni különbségek okainak direkt, molekuláris genetikai kutatása. (Plomin, 1997; Gervai és Lakatos, 2002). A direkt kutatás a genetikai polimorfizmusok közvetlen feltárására irányul: olyan génhelyeket vizsgál közvetlenül, amelyek eltérései az adott populáció fenotípusos változatosságával korrelálnak. Mivel ezek az eljárások igen költségesek és komplex technikát igényelnek, a pszichológiai változatosság direkt genetikai kutatása még gyermekcipőben jár. Az intelligencia esetében további probléma a poligénes öröklődés: így az egyes gének hatása nagyon alacsony, és szélsőségesen eltérő mintákra van szükség a fenotípusok összehasonlításakor. Idővel azonban várhatóan ez az irányzat teljesen fel fogja váltani a statisztikai alapú magatartásgenetikát.

III.3.2.9. Nemi különbségek

Az intelligencia népességen belüli normális eloszlását (a haranggörbét) nemek szerinti bontásban felrajzolva érdekes különbséget tapasztalhatunk. A női és a férfi eloszlási görbe ugyanis nem teljesen egyforma. Míg az átlagos intelligencia-érték mindkét esetben 100, addig a szórás a férfiaknál valamivel nagyobb, mint a nőknél, vagyis a férfiak azzal büszkélkedhetnek, hogy közöttük gyakoribb a nagyon magas intelligencia, a nők pedig azzal, hogy kevesebb közöttük az értelmi fogyatékos. A jelenség magyarázata a poligénes örölkődésben keresendő: a nemi kromoszómán is találhatók az intelligenciaszintet befolyásoló gének, sőt az X kromoszóma kiemelkedően nagy szerepet játszik az értelmi képességek kialakításában, mivel a testi kromoszómákhoz képest 3,5-szeres rajta azoknak a géneknek a száma, amelyeknek a mutációi értelmi fogyatékosságot okoznak.

A nemek között más különbség is kimutatható az intelligenciatesztekben nyújtott teljesítményt tekintve. Míg a férfiak átlaga magasabb a téri – vizuális feladatokban, addig a nők a verbális képességeket vizsgáló próbákban teljesítenek jobban. Ennek oka valószínűleg a két nem eltérő lateralitás-viszonyaiban keresendő: egyrészt a tesztoszteron feltételezhetően lassítja a balfélteke fejlődését, másrészt a beszédprodukció kevésbé korlátozódik a bal féltekére a nőknél, mint a férfiak esetén. Különösen jelentős különbség tapasztalható az ún. téri forgatásos feladatokban, amelyekben egy adott alakzat (pl. egy R betű) elforgatott változatairól azt kell eldönteni, hogy csak elforgatással visszanyerhető-e az eredeti alakzat, vagy a tükörképét kapjuk. Ebben a feladattípusban a férfiak határozottan jobbak; talán ez lehet az oka annak, hogy a nők az anyósülésről navigálva többször forgatják a térképet, mint a férfiak. A két nem tájékozódásra használt stratégiája különbözőnek tűnik: míg a férfiak téri struktúrákra, addig a nők tájékozódási pontokra építenek. A téri emlékezeti feladatokban ezért a nők jobban teljesítenek: egy hatalmas, többszintes parkolóban például általában a nők találják meg hamarabb az autójukat.

A különbségek azonban az aktuális hormonszintekkel is összefüggenek. A férfiak és nők téri tájékozódása a nemi hormonok szintjével változik az évszakoknak illetve az életkornak megfelelően (Kimura, 1992). Az ösztrogén ugyanakkor kifejezetten serkenti a bal féltekei működéseket: a női ciklus változó ösztrogén-szintjével párhuzamosan változik a nők verbális és finom motoros feladatokban mérhető teljesítménye. Exogén tesztoszteron bevitelével a téri – vizuális képességek javulnak mind férfiak, mind nők esetében, a nőknél viszont ez a verbális fluencia romlásával jár együtt.

III.3.2.10. Mentális képességek és az életkor
Középkorú és idősebb embereket gyakran hallunk panaszkodni fizikai erőnlétük vagy memóriájuk romlásáról, de szinte senkit sem arról, hogy romlik az intelligenciája.

Hogyan változnak mentális képességeink a fiatalság elmúlásával? Mennyire állandóak az egyéni különbségek a mentális képességeink terén az idő múlásával? Ha egy intelligencia-teszttel felállítunk egy rangsort egy érettségiző osztály tanulói között, vajon változik-e ez az ötvenéves érettségi találkozóra? Átlagosan romlanak-e mentális képességeink, ahogy öregszünk?



1932. június 1-én Skóciában minden 1921-ben született (tehát 10 és fél és 11 és fél év közötti) tanuló kitöltött egy többféle mentális feladatból álló intelligenciatesztet. 2003-ban az egykori tesztírók közül 77 embert sikerült felkutatni, és velük ismét kitölttették ugyanazt a tesztet. Az eredeti és a megismételt tesztírás eredménye közötti korreláció 0,6 volt, ami magas érték. Figyelembe véve, hogy az 1998-ban ismételten megjelentek nem alkottak reprezentatív mintát a teljes populációra nézve (átlagosan jobb eredményt mutattak és a korábbi mintához képest kisebb változatosságot), statisztikailag feltételezhető, hogy a teljes mintán a teszt – reteszt korreláció 0,7 körüli lett volna, ami 66 év elteltével igen magas érték. (Whalley és Deary, 2001).

Határozott, egyértelmű összefüggés áll fenn a fiatal és az idős korban mért intelligencia között. Az intelligencia-tesztek mindig az adott korcsoporthoz viszonyítják az egyént (lásd a Pszichometria című részt), így ez azt jelenti, hogy a személy csoporton belüli helye nem változik számottevően. Az abszolút teljesítmény azonban a többség esetében romlik. Különbséget kell tennünk tehát egy adott személy önmagához képest mért életkori változásai, és a kortársaihoz képest elfoglalt helye között: míg az előbbi változik, az utóbbi lényegében állandónak mondható. Az előrehaladó életkorral hanyatló képességeink ellenére az intelligencia az egyik legállandóbb személyiségvonás.

Fontos különbséget tenni az eltérő típusú feladatokban nyújtott teljesítmény változásai között. Azokban a feladatokban, amelyek a szókincset, általános ismereteket, a verbális gondolkodást vizsgálják, kicsi az életkorral való hanyatlás vagy akár mérsékelt növekedés is lehetséges. A fokozottan absztrakt, vagy téri viszonyok értelmezését igénylő feladatokban azonban határozottan jobban teljesítenek a fiatalabbak, különösen, ha időhatáros vagy a megoldás gyorsaságát mérő feladatokról van szó. A hanyatlás 25-30 éves kor körül kezdődik és egyre fokozódó üteműnek tűnik.

Közös sajátosságai azoknak a képességeinknek, amelyek remélhetően nem romlanak az öregedéssel, hogy a megszerzett tudásra, illetve tapasztalatra épülnek. James McKeen Cattell felosztásában ez a „kristályos intelligencia”. Jó példa ezen képességekre a szókincs. Ezzel szemben az absztrakt, gyors gondolkodásban, a szabályszerűségek felismerésében – vagyis a „fluid intelligencia” körébe tartozó képességekben – a harmincon túliak már nem egykori legjobb formájukat hozzák. Tehát a válasz arra a kérdésre, hogy romlanak-e mentális képességeink az öregedéssel, attól függ, hogy a képességek mely csoportját vizsgáljuk. Vagyis az intelligencia különböző aspektusai különböző mintázatot mutatnak az öregedéssel.

A mentális hanyatlás elkerülése az öregkori életminőség szempontjából döntő fontosságú. Érdemes tehát megvizsgálnunk, mely tényezőkkel függ össze, hogy néhány ember sokkal inkább megtartja gondolkodási képességeit öregkorában mint mások, sőt esetleg még javul is bizonyos területeken. Longitudinális vizsgálatában Schaie (1996) a következő faktorokat találta a megtartott mentális képességek hátterében:


    • kardiovaszkuláris vagy más krónikus betegség hiánya

    • magas társadalmi osztály által kedvelt környezetben lévő lakhely

    • komplex, intellektuálisan ösztönző környezet

    • rugalmas személyiség kialakítása az életút középső szakaszáig

    • magas mentális képességű házastárssal, élettárssal való együttélés

    • az agy gyors feldolgozási sebességének fenntartása

    • az élettel való megelégedettség középkorban.


A mentális képességek életkorral való csökkenését elsősorban a mentális képességek általános faktora, a g faktor okozza, ennek hátterében pedig a mentális feldolgozás sebességének csökkenése áll (Salthouse, 1996). Ha a mentális tesztek eredményeinek egyéni különbségeiből statisztikai eljárások segítségével kivesszük a mentális sebesség hatását, akkor a fiatalok és az idősek közti különbségek gyakorlatilag eltűnnek. Úgy tűnik tehát, hogy az előrehaladó életkor nem egy-egy speciális képességünkben okoz romlást, hanem a mentális sebesség csökkenésén keresztül a g faktor csökkenését okozva hat ki számos képességünkre, amelyek mind kapcsolatban állnak az általános intelligenciával.

A Flynn-hatás (lásd az erről szóló részt) ugyanakkor újabb problémákat vet fel az öregedés kutatói számára. Nem egyértelmű ugyanis, hogy az idősek és a fiatalok közti különbség az idősek képességeinek romlásával, vagy az újabb generációk egyre jobb teljesítményével magyarázható. Bár nyilvánvaló, hogy a mentális képességek abszolút mértékben is változnak a kor előrehaladtával, a két hatás nehezen különíthető el. Ráadásul az eltérő átlagos IQ-jú csoportok eltérő öregedési mintázatot mutatnak: minél magasabb az egyén intelligenciája, abszolút értelemben annál lassabban romlanak a mentális képességei (lásd a III./14. ábrát).


III./14 ÁBRA IDE
Klinikai szempontból igen lényeges különbséget tenni az életkorból fakadó törvényszerű mentális teljesítményromlás és a demencia különböző formái között. Erre alkalmas például a Wechsler-teszt (MAWI) demenciaindexe, amely a korállandó és a korfüggő feladatokban nyújtott teljesítményt hasonlítja össze. Demencia gyanúja esetén pedig fontos megkülönböztetni a valódi demenciákat az ál- (vagy pszeudo-) demenciáktól, ami elsősorban a depressziós jegyek felismerésén alapul, mivel a pszeudodemencia hátterében leggyakrabban a depresszió áll, amely mentális hanyatlást utánzó tünetekben nyilvánul meg. (Rajna és Tariska, 2000)

1   ...   5   6   7   8   9   10   11   12   ...   66


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©azrefs.org 2016
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə