Orvosi pszichológia tankönyv részletes tartalma I. fejezet Orvosi pszichológia




Yüklə 3.95 Mb.
səhifə14/66
tarix26.04.2016
ölçüsü3.95 Mb.
1   ...   10   11   12   13   14   15   16   17   ...   66

III.5.4. 1. Ellenségesség és szívbetegségek


Az ellenségességet, cinizmust mint személyiségvonást a szívkoszorúér-betegség fontos előrejelzőjének tartják Egy 118 ügyvédre kiterjedő, 25 éven át tartó kutatás szerint a jogi egyetemi évek alatt felvett személyiség-kérdőiben az ellenségesnek bizonyuló személyek ötször akkora eséllyel haltak meg ötven éves kor előtt, mint a nem ellenséges évfolyamtársaik (Barefoot és mtsi 1989). Orvosok követő vizsgálatánál hasonló eredményt kaptak (Barefoot és mtsi,1983), azonban nem csak a szívbetegség, hanem bármely okból bekövetkezett halálozás gyakoribb volt e csoportban. Mindkét vizsgálatban kiiktatták a dohányzásnak, magas vérnyomásnak tulajdonítható hatásokat. Feltételezik, hogy az ellenséges beállítódással együtt járó düh gyakori és intenzív átélése révén a különféle élethelyzetekben megélt nagyobb stresszélmény a fokozott szimpatikus aktiváció útján fejti ki egészségkárosító hatását. Stresszkeltő kísérleti helyzetekben az ellenséges személyek nagyobb vérnyomás- szívritmus –és hormonszint emelkedéssel reagálnak, mint azok, akik alacsony pontszámot érnek el az ellenségesség-skálán (Suarez- Williams, 1989).


III.5.4.2. Agresszió és mentális zavarok


Az agresszió által vezérelt tünetek esetében némelykor az agressziót gátló, némelykor az agressziót serkentő tünetek kerülnek előtérbe, és ettől függően a személy önmaga ellen cselekszik (autoagresszió), vagy más személyre irányul indulata (heteroagresszió).

III.5.4. 2.1. Agresszió és személyiségzavarok

Vezető tünet az agresszivitás-impulzivitás a "személyiségzavarok" nagy csoportján belül az antiszociális és paranoid személyiségzavarokban, valamint gyakori a borderline személyiségzavarban, melyek főbb jellemzőit röviden a személyiségről szóló fejezetben ismertetjük. A borderline személyiségzavarban az auto-és heteroagressziv cselekedetek, szexuális abúzus, időszakos alkohol - vagy drogfogyasztás tűnhet fel, jellemző a csökkent kockázatmegitélés, a csökkent impulzuskontrolll, de rendszerint többé-kevésbé törvényes kereteken belül maradnak e viselkedésformák, azonban az előbbi csoporthoz képest lényeges megkülönböztető kritérium az identitás (énérzés, énazonosság) zavara.


III.5.4. 2. 2. Visszaélés és elhanyagolás

Az amerikai betegségosztályozási rendszer (DSM IV) felosztásában az ún. klinikai figyelmet igénylő állapotok közül az agresszív-impulzív vonások döntő jelenléte miatt kiemelendőek a kapcsolati problémák körében a "visszaélés és elhanyagolás", melynek középpontjában egy személy másik személlyel szembeni különösen rossz bánásmódja áll, amely lehet gyermekkel, felnőttel szemben megvalósuló fizikai, szexuális visszaélés, súlyos elhanyagolás. A családon belüli erőszak legsúlyosabb formái: gyermekbántalmazás, a házastárs bántalmazása, vagy gyermekek és időskorúak súlyos elhanyagolása a gyakorló orvosra is nehéz feladatokat ró a bántalmazottak kiszolgáltatottságukból eredő gyakori tagadása, és a büntetőjogi következmények miatt.

Az 1951-ben Asher által leirt Münchhausen-szindróma lényege, hogy a kórosan hazudozó személy betegségeket színlelve vagy szándékosan előidézve keresi a kapcsolatot az orvosokkal, kórházakkal. Egyik változata a gyermekeken elkövetett visszaélésnek egy ritka, de sajátos és nehezen felismerhető formája, az ún. helyettesítő Münchhausen szindróma (Münchhausen by proxy). Lényege, hogy az anya vagy gondozó a gyermeknél mesterségesen és titokban előidézett tünetekkel keres fel orvosokat (éheztetés, folyadékmegvonás, mérgezés gyógyszerrel, fertőzés széklet megetetésével, hasmenés előidézése stb.). A személy célja az orvosokkal, egészségügyi személyzettel és egészségügyi intézményekkel történő intenzív kapcsolattartás, és e súlyos személyiségtorzulást mutató személyek általában maguk is az átlagost meghaladó egészségügyi ismeretekkel rendelkeznek. (E zavar a nevét a a 18. században élt báróról, lovassági tisztről nyerte, aki fogadóról fogadóra vándorolva mesélte kalandjainak fantasztikus történetét.)

III.5.4.2.3. Autoagresszió-heteroagresszió jelenléte pszichiátriai kórképekben: impulzus-kontrolll zavarok, önsértés, öngyilkosság, parafiliák, alkohol-és drogfüggőség, egyéb kórképek

A szélsőségesen agresszív póluson helyezhetőek el a súlyos autoagressziv cselekmények: az önsértés, öncsonkítás, és főleg a teljes önmegsemmisítést jelentő öngyilkosság. A sokszor heteroagresszióval, kriminalitással járó vonatkozások miatt emeljük ki a szexuális preferencia zavarait, a parafiliákat, valamint az alkohol- és drogfüggőséget.

Az ún. impulzuskontrolll zavarokban a közös vonások, hogy a személy ellenállhatatlan

vágyat érez önmagára vagy/és másokra nézve ártalmas cselekvések végrehajtására. A cselekvés végrehajtása előtt a feszültség jelentős fokozódása jellemző, a beteg nem érzi magát cselekedete urának, azt a belső akarat és döntési képesség elvesztésének élménye kíséri. A kivitelezés átmenetileg oldja a feszültséget, örömöt és kielégülést okoz.

A betegek általában én-azonosnak élik meg saját cselekvésüket, azaz a psziché aktuális céljaival részben vagy egészében harmóniában áll a patológiás magatartás.

A cselekményt követően azonban sokszor jelentkezik önvádlás, bűntudat (Németh, Vandlik, Csorba, 2001) Az impulzuskontrolll-zavarok körébe sorolja a DSM-IV. a kleptomániát (haszontalan tárgyak lopása) , piromániát (gyújtogatás), kóros játékszenvedélyt, trichotillomániát (hajtépés), és az intermittáló explozív zavart. A kleptomán betegek ellenállhatatlan késztetést éreznek számukra hasznavehetetlen tárgyak lopására, holott tisztában vannak tettük erkölcsi és jogi megítélésével. A piromániában szenvedőknek az ismétlődő és szándékos gyújtogatás okoz örömöt, kielégülést. Németh és mtsi (1996) 12 trichotillomániában szenvedő beteg adatait dolgozták fel. A betegség lényege, hogy a beteg ismétlődő, ellenállhatatlan késztetést érez saját hajszálai, szőrzete (szemöldök, szempilla, szeméremszőrzet) kitépkedése iránt. Az aktus előtt a betegek fokozódó feszültséget (arousal) élnek át, és a cselekmény kivitelezése átmeneti élvezettel, kielégüléssel jár. A hajszálak kitépésének gyakran rituális jellege van, a hajszálat sokszor megeszik, máskor megrágják, megcsomózzák, és a hajvesztés mértéke a körülirt hajhiánytól a teljes kopaszságig terjedhet. Magyarországon is egyre gyakoribbá váló patológiás szerencsejáték-szenvedély (Linden és mtsi,1986; Komlósi és mtsi, 2000) mértékében, idő-és pénzigénye miatt haladja meg a még normálisnak minősíthető szerencsejáték-kedvelést (kártya, játékgép, lóverseny stb.), és hasonlítják e betegséget a függőségi szindrómák, szenvedélybetegségek természetéhez is, mert a betegek az élet minden más vonatkozásának csak másodlagos szerepet tulajdonítanak, és viselkedésük negatív konzekvenciáit, a szociális környezet negatív reakcióit figyelmen kívül hagyva hatalmas adósságokat halmoznak fel, családi kapcsolataik tönkremennek, állandó hazudozásba kényszerülnek, és ez az egyetlen olyan tevékenység marad, amely iránt érdeklődést mutatnak.

Az intermittáló exploziv zavarban a beteg ismétlődően elveszti az agresszív impulzusok feletti kontrolllját, és az agresszivitás intenzitása aránytalanul meghaladja az esetleges sérelem mértékét.

Az önsértések, öncsonkítások és öngyilkosság képezik az autoagresszió fő formáit.



Az öngyilkosságban többnyire jelen van a teljes és végérvényes önmegsemmisítés törekvése. A nem öngyilkossági célú önsértések, öncsonkítások (szem kiszúrása, testrészek amputációja, a bőr felmetszése, fej falbaverése, bőr megégetése stb.) célja nem a teljes öndestrukció. Az önsértő és öncsonkító magatartásforma sokfajta mentális és neuropszichiátriai zavar tünete lehet, például mentális retardáció, pszichózis, a személyiségzavarok közül főleg a borderline személyiségzavarban gyakori, de előfordulhat egyéb személyiségzavarokban is. Nem ritka a transzszexuálisok önkasztrációja (Krieger,1982), vagy előfordulása intoxikációkban, LSD hatására, sokszor szexuális vagy vallási téveszmék, hallucinációk következményeként. Az öncsonkítás általában hirtelen ötlet alapján történik, néha azonban megtervezetten zajlik le. E viselkedésformákat sokszor az önsegítés morbid módjaként értelmezik, mert a feszültség-érzések hirtelen enyhüléséhez, eufóriához, fokozódó pozitívan megélt szexuális késztetéshez, a düh oldódásához, az önbüntetési igény kielégüléséhez, a biztonságérzés és önkontrolll érzésének növekedéséhez, az egyedüllét, magányérzés csökkenéséhez vezethetnek (Favazza-Conterio,1989). Az öncsonkítókkal foglalkozó tanulmányok szerint e személyek 15-45%-a önmagával kapcsolatosan átélt dühről számol be, 10-35 % pedig másokkal szemben megélt dühét vezette le ilyen módon. (Roy, 1978). A önsértő magatartásformák gyakorisága korrelálni látszik az agresszivitásnak, mint személyiségvonásnak a mértékével (Simeon, 1991), és e betegek 57%-ánál fordult elő öngyilkossági kisérlet is előtörténetükben.
A saját testre irányuló sajátságos agresszióformát jelent legalizált formában, amikor a beteg az orvosból ismételt sebészeti beavatkozásokat kényszerit ki (Temesváry- Szilárd, 2000).
A halálozási adatokat, és ezen belül az öngyilkosság problémáját számos ország vizsgálta orvosok körében. Egy dán felmérésben (Juel és mtsi, 1999) az 1973-1992-ig tartó időszakban orvosok halálozási arányát és okát vizsgálták, összehasonlitva az össznépesség adataival. E szerint az orvosok mortalitási aránya kisebb, a szuicid ráta azonban szignifikánsan magasabb volt az átlagnépességéhez mérten, mind a férfi, mind női orvosok körében. Egy washingtoni vizsgálat (North - Ryall, 1997) a női orvosok esetében találta kiemelkedően magasnak a szuicidiumok számát a férfi orvosokkal történő összehasonlitásban, aminek okaként a stigmatizációtól való félelemből eredő kezeletlen depressziók nagy gyakoriságát feltételezik a szerzők. A finnországi felmérés (Lindeman és mtsi, 1997) nem támasztotta alá azokat a korábbi finn eredményeket, amelyek szerint a női orvosok körében magasabb az öngyilkossági halálozás, mint a férfi orvosok között, azonban e vizsgálatban is gyakoribb a női orvosok körében az önkezű halál, mint az átlagnépességben vagy egyéb foglalkozási csoportokban a nők között. Az orvosok – és különösen a nők- kiemelkedő szuicid veszélyeztetettségét állapitotta meg egy nagy angliai felmérés is (Carpenter és mtsi, 1997), amelyben különféle szakorvosok halálozásának okait vizsgálták egy 30 éves periódusban. A jelenséget az erős stresszel, szorongással, depresszióval, a kedvezőtlen munkakörülményekkel: hosszú munkaidővel, fokozott munkahelyi megterhelésekkel, ezeknek a magánéletre gyakorolt kedvezőtlen hatásával hozzák összefüggésbe a szerzők.
Számos személy életútjában jellemző a heteroagresszió és autoagresszió extrém mértékének váltakozása. A kicsúcsosodása ennek a kérdéskörnek az ún. "kiterjesztett öngyilkosság", amelyet többségükben nők követnek el: gyermekük megölése után követik el az öngyilkosságot. Az esetek másik csoportját alkotják azok a bűncselekmények, amelyekben a gyilkosság után az elkövető öngyilkosságot követ el, és ami az igazságügyi (forenzikus) szakirodalom szerint leginkább konfliktuózus szerelmi-és partnerkapcsolatokban fordul elő (Moesler,1991).

Számos tanulmány foglalkozik pszichiátriai osztályon kezelt betegekkel, ahol az öngyilkossági kísérlet és heteroagresszió váltakozása volt jellemző a beteg életútja során (Steinert és Wolfersdorf,1993). Egy kaliforniai vizsgálatban 62 ismételten súlyos agresszív cselekményt elkövető fiatalkorút vizsgáltak részletesen. Kiderült, hogy e fiatalok 5o%-a korábban már súlyos önsértést követett el, és 68 % tapasztalt a szülők konfliktusai során súlyos erőszakot.(Hakola - Laulumma,1982). Egy USA-beli hosszmetszeti fölmérés szerint is pozitív a korreláció a szucidalitás és heteroagresszivitás között. A heteroagresszív betegeknél 3-4-szer gyakoribb volt az öngyilkossági kísérletek előfordulása az anamnesztikus adatok alapján, mint a heteroagressziót nem mutató betegeknél. Az empirikus kutatások elemzése összegezve arra utal, hogy a agresszív impulzusnak lehetnek azt erősítő és azt gátló faktorai, és ezek komplex interakciói határozzák meg, hogy az agresszív impulzus kifejeződik-e egyáltalán agresszív magatartásban, és ha igen, akkor annak tárgya a másik személy vagy a személy önmaga lesz-e (Plutchik - Praag, 1990).

A szexuális impulzivitás kérdéskörében a parafiliák körébe sorolt magatartásformák

közül főleg azok jönnek döntően szóba súlyos szociális következményeik miatt, amelyekben a szexuális kielégülés, örömszerzés heteroagressziv jelleggel kap szerepet: exhibicionizmus (idegen nőknek nemi szerv mutogatása), pedofilia (gyermekek iránti szexuális érdeklődés), szadizmus (szexuális kielégülés fájdalom okozása által). A szexuálisan agresszív magatartás általában serdülőkortól jelen van, és 15-25 éves korban csúcsosodik ki, majd az életkor előrehaladtával csökken. A követő vizsgálatok szerint a személyekre a többszörös nem-konvencionális szexuális viselkedés a jellemző, ezek között jelentős az átjárhatóság: 89 erőszakos szexuális bűnözőből 5o% pedofiliás, 29% exhibicionista, 2o % voyeur (mások meglesése szexuális aktus közben), 11% szexuális szadista volt , tehát ugyanaz a személy általában több deviáns formakörbe is beletartozott (Freund és mtsi, 1964 , Abel és mtsi, 1988). Bradford és McLean (1992) által vizsgált 443 szexuális bűncselekményt elkövető férfi zöménél is többfajta parafilia fordult elő, és legtöbbször egyúttal az antiszociális személyiségzavar diagnózist is kapták. A szexuális agressziót elkövetők az összehasonlító vizsgálatok szerint lényegesen különböznek a szexuális agressziótól mentes impulzív csoportoktól: A szexuálisan agresszív csoportban szignifikánsan gyakoribb a fizikai/ szexuális visszaélés elszenvedése gyermekkorban, gyakoribb az apa alkoholizmusa és az apa antiszociális személyisége. Jellemzőbb az alacsony önértékelés, az alacsony szociális és interperszonális kompetencia, az impulzivitással jellemezhető életvitel és az alkohol-függőség.

A tanulmányok szerint az alkohol-függőség és drogfüggőség azok a devianciák,

amelyek a kriminális cselekmények szempontjából több úton is a leginkább veszélyeztetők, részben e függőségek jelentős pénzigénye miatt, részint mert az önkontrolll csökkenése révén az erőszakos cselekmény könnyebben kialakulhat drog-és alkohol hatására. Másrészt a szerek egy részének hosszú távú fogyasztása személyiségdestrukciót (esetleg mentális hanyatlást) okoz. A drog-függőségek esetében a beszerzéshez kapcsolódó kriminalitás is fokozott veszélyt jelent. Főleg olyan drog-függőségekben jellemző, amelyek hallucinátoros élményekhez (és hosszabb szedés után paranoid gondolatokhoz) vezetnek (például LSD, amphetamin, kokain, phencyclidin), de az erőszakos cselekmények szempontjából kritikus az elvonási időszak is. Amerikai tanulmányok szerint a pszichiátriai osztályokon kezelt drog- és alkoholfüggő, személyiségzavarként is diagnosztizált férfiak között a legnagyobb az agresszív cselekmények száma (Cembrowicz - Shepherd,1992). Ugyancsak fokozzák az impulzivitást a barbiturátok, benzodiazepinek, analgetikumok függőségei az intoxikáció és az elvonás időszakában.



A tanulmányok zöme szerint azonban a súlyos agresszív cselekmények előrejóslásában a pszichiátriai diagnózisnak viszonylag jelentéktelen szerepe van. Böker és Häfner (1973) nagy empirikus retrospektív tanulmányukban 1955-1964-ig terjedő időszakban a Német Szövetségi Köztársaság terültén vizsgálták a pszichiátriai betegek által elkövetett súlyos agresszív cselekmények (gyilkossági kísérlet vagy gyilkosság) számát, és a súlyos agresszív cselekményeket pszichiátriai betegek körében nem találták gyakoribbnak, mint az átlagnépességben.

Steinert és mtsi (1995) kérdésfeltevése, hogy van-e különbség az egészséges, és a pszichiátriai szempontból beteg személyek agressziója között. Szerinte az agresszió fő formája a betegeknél a frusztráció révén létrejövő agresszió. Jellemző az alacsony feszültségtűrő-képesség és az erős narcisztikus ingerlékenység sokféle kórképben, például mániás és szkizofrén pszichózisokban, személyiségzavarokban, függőségi szindrómákban, agykárosodásokban. A másik okot abban látja Steinert, hogy a pszichés betegeknél gyakran hiányoznak agresszív impulzusok érett kifejezési lehetőségei: az érett emberre jellemző tág, agressziót kontrollláló, levezető és megoldó viselkedésrepertoár, a szociálisan elfogadott önérvényesítő és rivalizációs technikák, kompenzációs lehetőségek, a fantáziában lejátszódó agresszív cselekmény utáni mérlegelés. Az agresszió-kifejezés nyílt és megengedett módjait sokszor nem ismerik, csak annak rigid, nem alkalmazkodó megoldásait, és gyakran nem képesek másra, mint az erőszakra, avagy a rezignált visszahúzódásra, autoagresszióra, ill. ezek váltakozására. Vagyis a betegeknél a két extrémitás az agresszió kritikátlan heteroagressziv vagy öndestruktiv kiélése, ill. az agressziókiélés, önérdekérvényesités patológiás gátlása. Steinert szerint az egyes pszichiátriai kórképek sok jellegzetes, de azért mégsem általánosítható agresszív viselkedésmintázatot mutathatnak. Például szkizofrén pszichózisokban egyfelől az akut izgalmi állapot, pszichotikus szorongás, hallucinációk, a környezetnek a tévely-rendszerbe történő bevonása serkenti az agresszív viselkedést. Mániás pszichózisokban az ösztönkésztetések fokozódása és a gondolatrohanás, kritikátlanság, túlértékelések, a nagyfokú ingerlékenység válthat ki agresszív viselkedést, amely azonban soha nem eltervezett. Depresszív pszichózisokban a célvesztésen, önvádlásokon alapuló öngyilkosság, akut intoxikációkban a jelentős tudati zavarok eredményezhetnek irányítatlan és megtervezetlen impulzív reakciókat. Értelmi fogyatékosságokban, demencia-szindrómákban és akut agyi organikus szindrómákban az alacsony tudati kontrolll mellett fellépő akut izgalmi állapotok eredményezik, hogy minimális frusztráció is kiválthat impulzív reakciókat.


Ellenőrző kérdések:

Mely okokból fontos kérdés az agresszió problémája?

Melyek az agresszivitás-impulzivitás megjelenési formái?

Melyek az agresszivitás főbb elméletei?

Melyek az elméleti megközelítések főbb különbségei?

Melyek az ellenséges beállítódás főbb következményei?

Mely mentális zavarokban gyakori a heteroagresszió?

Mely mentális zavarokban gyakori az autoagresszió?



Ajánlott irodalom:

Beck AT. (1999): A gyűlölet fogságában. Háttér Kiadó, Budapest.

Fromm E.: (2001) A rombolás anatómiája. Háttér Kiadó, Budapest.

Haller J. (2001): Az agresszió neuroendokrinológiája. in: Magatartástudományok (szerk.Buda B., Kopp M.), Medicina Kiadó, Budapest, 395-406.

Hárdi I. (2000): Az agresszió világa. Medicina Kiadó, Budapest.
1   ...   10   11   12   13   14   15   16   17   ...   66


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©azrefs.org 2016
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə