Gondolat könyvkiadó budapest, 1984 marco polo utazásai




Yüklə 1.69 Mb.
səhifə1/76
tarix24.04.2016
ölçüsü1.69 Mb.
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   76
GONDOLAT KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1984
MARCO POLO UTAZÁSAI

Marco Polo méltán a világ egyik leghíresebb utazója. Neve legendásan hangzik, noha saját maga gondoskodott róla, hogy alakját a történelmi valóság fényének teljes megvilágításában lássuk. Negyedszázados Odüsszeiájáról, mely a középkor egyik legmozgalmasabb szakaszába esik, maga számol be igen részletesen könyvében. Elbeszéli, hogyan jutott el a vállalkozó szellemű kalmárivadék Velencéből Kubilájnak, a mongol nagykánnak az udvarába, ahol az uralkodó bizalmi embere lett, majd miképpen sikerült hazakerülnie. Közben szót ejt a bejárt vagy hallomásból megismert országokról: népeikről, szokásaikról, terményeikről, csupa olyasmiről, ami kívül esett a középkori ember, pontosabban a XIII. századi Európa látóhatárán. A vállalkozás emberfelettinek tűnő mérete és az ismeretlen földek lenyűgöző újdonsága avatja a művet minden idők egyik legérdekesebb olvasmányává. Marco Polo könyve egyszerre elégítette ki kortársai földrajzi, történelmi, gazdasági, művészeti – egyszóval egyetemes emberi érdeklődését, adatokkal, útiképekkel, krónikával és színes anekdotákkal, s így lett enciklopédikus gazdagsága révén a felfedezések legfontosabb irodalmi ösztönzője és újkori műveltségünk egyik pillére.

TARTALOM

Bevezetés

PROLÓGUS

Ajánlás

1. FEJEZET

Hogyan indult el messire Nicolo és messire Matteo Polo Konstantinápolyból, hogy szerencsét próbáljanak a világban



2. FEJEZET

Hogyan haladt túl a két testvér Szoldaián



3. FEJEZET

Hogyan érkezett meg a két testvér a sivatagon átkelve Bokhara városába, és hogyan találkozott ott néhány követtel



4. FEJEZET

Hogyan fogadta el a két testvér a követek tanácsát és indult a Nagy Kán udvarába



5. FEJEZET

Hogyan érkezett a két testvér a Nagy Kán udvarába



6. FEJEZET

Hogyan érdeklődött a Nagy Kán a keresztények szokásai és különösképpen a római pápa iránt



7. FEJEZET

Hogyan küldte a Nagy Kán a pápához a két testvért mint saját követeit



8. FEJEZET

Hogyan adott nekik a Nagy Kán egy aranytáblát, melyen ellátásukról gondoskodott

9. FEJEZET

Hogyan érkezett a két testvér Acre városába

10. FEJEZET

Hogyan indult el ismét a két testvér Velencéből vissza a Nagy Kánhoz és vitte magával Marcót, messire Nicolo fiát

11. FEJEZET

Hogyan indult el Aere-ból a két testvér és velük együtt Marco

12. FEJEZET

Hogyan jelent meg a két testvér az új pápa előtt

13. FEJEZET

Hogyan utazott messire Nicolo és messire Matteo Polo Marco kíséretében a Nagy Kán udvarába

14. FEJEZET

Hogyan jelentkezett messire Nicolo és messire Matteo Polo, valamint Marco a Nagy Kán előtt

15. FEJEZET

Hogyan küldte a császár Marcót követségbe

16. FEJEZET

Hogyan tért vissza Marco küldetéséből

17. FEJEZET

Hogyan kérte messire Nicolo, messire Matteo és messire Marco a Nagy Kánt, hogy bocsássa útra őket

18. FEJEZET

Hogyan búcsúztak el a testvérek és messire Marco a Nagy Kántól és tértek vissza hazájukba


ELSŐ KÖNYV

Beszámoló a Kis-Örményországból a Nagy Kán udvarába, Sanduba tett utazáson látottakról és hallottakról

1. FEJEZET

Itt kezdődik a könyv, s először Kis-Örményországról beszél

2. FEJEZET

Turkománia tartományáról

3. FEJEZET

Nagy-Örményország leírása

4. FEJEZET

Georgia királyairól és viselt dolgaikról

5. FEJEZET

Moszul királyságról

6. FEJEZET

Baudasz nagy városáról és annak elfoglalásáról

7. FEJEZET

Hogyan tanácskozott Baudaszban a kalifa országa összes keresztényeinek megöletéséről

8. FEJEZET

Milyen szomorúság szállt a keresztényekre a kalifa szavai miatt

9. FEJEZET

Hogyan kérték meg a félszemű vargát, hogy imádkozzék a keresztényekért

10. FEJEZET

Hogyan mozdította meg a hegyet a félszemű foltozóvarga imája

11. FEJEZET

Taurisz nemes városáról

12. FEJEZET

Szent Barsamo kolostoráról Taurisz határán

13. FEJEZET

Perzsia földjéről; egy s más a három királyról

14. FEJEZET

Mi történt, amikor a három király országába visszatért

15. FEJEZET

Perzsia nyolc királyságáról és azok nevéről

16. FEJEZET

Jaszdi nagy városáról

17. FEJEZET

Kerman királyságról

18. FEJEZET

Kamadi városáról, továbbá a karaona rablókról

19. FEJEZET

Alászállás Hormosz városba

20. FEJEZET

A fáradságos és sivatagos útról, mely ezután következik

21. FEJEZET

Kobinan városáról és az ottani dolgokról

22. FEJEZET

Egy sivatagról, mely nyolcnapi járásra terjed

23. FEJEZET

A Hegyi öregről

24. FEJEZET

Hogyan tette a Hegyi Öreg aszaszinjait bátorrá és engedelmessé

25. FEJEZET

Hogyan végezte az Öreg

26. FEJEZET

Szapurgán városáról

27. FEJEZET

Balk városáról

28. FEJEZET

Tajkánról és a Sós-hegyekről, úgyszintén Kaszem tartományról

29. FEJEZET

Badasan tartományról

30. FEJEZET

Pasaj tartományról

31. FEJEZET

Kesimur tartományról

32. FEJEZET

Badasan nagy folyójáról

33. FEJEZET

Kaszkar királyságról

34. FEJEZET

Szamarkand nagy városáról

35. FEJEZET

Jarkan tartományról

36. FEJEZET

Khotan tartományról

37. FEJEZET

Pein tartományról

38. FEJEZET

Csarcsan tartományról

39. FEJEZET

Lop városáról és a nagy sivatagról

40. FEJEZET

A nagy Tangut tartományról

41. FEJEZET

Kamui tartományról

42. FEJEZET

Csingintalasz tartományról

43. FEJEZET

Szukcsur tartományról

44. FEJEZET

Kampicsu városáról

45. FEJEZET

Etcina városáról

46. FEJEZET

Karakoron városáról

47. FEJEZET

Dzsingiszről és arról, hogyan lett a tatárok első kánja

48. FEJEZET

Hogyan szerelte fel Dzsingisz a népét János pap ellen

49. FEJEZET

Hogyan indult János pap Dzsingisz elébe

50. FEJEZET

A Dzsingisz kán és János pap közti nagy csata

51. FEJEZET

Azokról, akik Dzsingisz kán után uralkodtak és a tatárok életmódjáról meg szokásairól

52. FEJEZET

A tatárok szokásairól

53. FEJEZET

A tatárok isteneiről

54. FEJEZET

A tatárok hadi szokásairól

55. FEJEZET

A tatárok igazságszolgáltatásáról

56. FEJEZET

A Karakoron mögötti síkság különböző részei

57. FEJEZET

Erguiul királyságról és Szindzsu tartományról

58. FEJEZET

Egrigaia királyságról

59. FEJEZET

Tenduk tartományról és János pap leszármazottairól

60. FEJEZET

A Nagy Kán palotájáról Csagan Norban

61. FEJEZET

Sandu városáról és a kán ottani palotájáról
MÁSODIK KÖNYV

Beszámoló Kubiláj Nagy Kánról; palotájáról és fővárosáról; udvaráról, kormányzatáról és vadászatairól. Városok és tartományok, melyeket az utazók a fővárostól nyugati irányban, India felé, Mién határainál Iának. Egyéb tartományok a fővárostól délre, Fudzsu és Zajlón felé

*

ELSŐ RÉSZ

A kán, udvara és fővárosa

1. FEJEZET

A jelenleg uralkodó Nagy Kánról, Kubilájról és az ő nagy hatalmáról

2. FEJEZET

Naján lázadásáról, aki Kubiláj Nagy Kánnak nagybátyja volt

3. FEJEZET

Hogyan indult a Nagy Kán Naján ellen

4. FEJEZET

A csatáról, melyet a Nagy Kán Najánnal vívott

5. FEJEZET

Hogyan küldte a Nagy Kán halálba Najánt

6. FEJEZET

Hogyan tért vissza a Nagy Kán Kambaluk városába

7. FEJEZET

Hogyan jutalmazta meg a Nagy Kán kapitányai hősiességét

8. FEJEZET

A Nagy Kán személyéről

9. FEJEZET

A Nagy Kán fiairól

10. FEJEZET

A Nagy Kán palotájáról

11. FEJEZET

Kambaluk városáról

12. FEJEZET

A Nagy Kán tizenkétezer lovasból álló gárdájáról, melynek neve kesikán

13. FEJEZET

A Nagy Kán étkezési módja és a nagy lakomák

14. FEJEZET

A Nagy Kán születésnapján tartott évenkénti lakomákról

15. FEJEZET

A kán újévkor tartott nagy ünnepéről

16. FEJEZET

A tizenkétezer báróról, kik a nagy ünnepen a császártól tizenhárom váltásra való aranyos ruházatot kapnak

17. FEJEZET

Hogyan látja el vadakkal a Nagy Kánt népe

18. FEJEZET

Az oroszlánokról, leopárdokról és hiúzokról, melyeket a kán vadászatra tart

19. FEJEZET

A két báróról, akik a kutyákat gondozzák

20. FEJEZET

Hogyan megy a császár vadászkirándulásra

21. FEJEZET

Hogyan osztja be a Nagy Kán egy esztendejét

22. FEJEZET

Kambaluk városáról, nagy forgalmáról és népességéről

23. FEJEZET

Ahmad önkényességéről és az ellene szőtt összeesküvésről

24. FEJEZET

Hogyan rendelte el országában a Nagy Kán papírhoz hasonló fakéreg pénz gyanánt való használatát

25. FEJEZET

A tizenkét báróról, akik a Nagy Kán minden dolgát igazgatják

26. FEJEZET

Hogyan küldi a kán postáját és futárait országokon és tartományokon át

27. FEJEZET

Hogyan segít a császár népén, ha éhínség vagy száj- és körömfájás sújtja a vidéket

28. FEJEZET

Hogyan rendelte el a Nagy Kán fák ültetését az utak mellett

29. FEJEZET

Kathaj népének rizsborivásáról

30. FEJEZET

A fekete kövekről, melyeket Kathajban bányásznak, és tüzelőként használnak

31. FEJEZET

Hogyan építtetett a Nagy Kán gabonaraktárakat az éhínség elkerülése végett

32. FEJEZET

A császár jótékonyságáról a szegények iránt

33. FEJEZET

Kambaluk városának csillagjósairól

34. FEJEZET

A kathajiak vallása; nézeteik a lélekről; szokásaik

*

MÁSODIK RÉSZ



Utazás Kathaj délnyugati részébe

35. FEJEZET

Kathaj belső részének leírása; a Puliszangin-folyó

36. FEJEZET

Beszámoló Dzsodzsu városáról

37. FEJEZET

Taianfu királyság

38. FEJEZET

Kaicsu erődjéről

39. FEJEZET

Hogyan bánt János pap foglyával, az Arany Királlyal

40. FEJEZET

Karamoranról, a nagy folyóról és Kacsanfu városáról

41. FEJEZET

Kendzsanfu városáról

42. FEJEZET

Kunkun tartományról, melyen igen nehéz átutazni

43. FEJEZET

Akbalek Manzi tartományról

44. FEJEZET

Szindafu városról és tartományról

45. FEJEZET

Tebet tartományról

46. FEJEZET

További beszámoló Tebetröl

47. FEJEZET

Kaindu tartományról

48. FEJEZET

Karadzsan tartományról

49. FEJEZET

Karadzsan tartomány másik részéről

50. FEJEZET

Zardandan tartományról

51. FEJEZET

Hogyan szövetkezett Mién és Bangala királya a Nagy Kán ellen

52. FEJEZED

A Nagy Kán seregének és hadvezérének csatájáról Mién és Bangala királya ellen

53. FEJEZET

A nagy lejtőről, amely Mién királyságba vezet

54. FEJEZET

Mién városáról és két tornyáról, melyeknek egyike aranyból, másika ezüstből van

55. FEJEZET

Bangala tartományról

56. FEJEZET

Beszámoló Kaudzsigu tartományról

57. FEJEZET

Anin tartományról

58. FEJEZET

Toloman tartományról

59. FEJEZET

Kuidzsu tartományról

*

HARMADIK RÉSZ



Utazás dél felé Kát haj és Manzi déli tartományain keresztül

60. FEJEZET

Kakanfu és Csanglu városáról

61. FEJEZET

Csinangli, valamint Tadinfu városáról és Lijtan lázadásáról

62. FEJEZET

Szindzsumatu nemes városáról

63. FEJEZET

Lindzsu és Pidzsu városokról

64. FEJEZET

Szidzsu városáról és a nagy Karamoran-folyóról

65. FEJEZET

Hogyan hóditotta meg a Nagy Kán Manzi tartományt

66. FEJEZET

Koigandzsu városáról

67. FEJEZET

Paukin és Kaju városokról

68. FEJEZET

Tidzsu, Tindzsu és Jandzsu városokról

69. FEJEZET

Nangin tartományról

70. FEJEZET

Szajanfu híres városáról és hogy miként foglalták el

71. FEJEZET

Szindzsu városáról és a nagy Kian-folyóról

72. FEJEZET

Kajdzsu városáról

73. FEJEZET

Csingianfu városáról

74. FEJEZET

Csingindzsu városáról és bizonyos alánok megöletéséről

75. FEJEZET

Szudzsu nemes városáról

76. FEJEZET

Kivetkezik Kinszé nagy városának leírása, mely fővárosa egész Manzi tartománynak

77. FEJEZET

További beszámoló Kinszé városáról

78. FEJEZET

Az évenkénti nagy jövedelemről, melyet a Nagy Kan Kinszéből húz

79. FEJEZET

Tanpidzsuról és más városokról

80. FEJEZET

Fudzsu királyság

81. FEJEZET

Fudzsu város nagyságáról

82. FEJEZET

Zajton városáról és kikötőjéről

*

HARMADIK KÖNYV



Zipangu, a szigettenger és az Indiai-tenger partvidéke meg szigetei. Az északi országok. A tatárok háborúi

1. FEJEZET

Manzi kereskedelmi hajói, melyek az Indiai-tengeren úsznak

2. FEJEZET

Zipangu sziget leírása és a Nagy Kán hadüzenete ellen

3. FEJEZET

Mi lett a vége a Nagy Kán Zipangu elleni támadásának

4. FEJEZET

A bálványok természetéről

5. FEJEZET

A nagy Csamba nevű országról

6. FEJEZET

Jáva nagy szigetéről

7. FEJEZET

Melyben Szondur és Kondur szigetekről, valamint Lokak királyságról esik szó

8. FEJEZET

Pentam szigetéről és Malajur városáról

9. FEJKET

Kis-Jáva szigetéről; Férlek és Bászman országokról

10. FEJEZET

Szamara és Dagrojan királyságról

11. FEJEZET

Lambii és Fanszur országokról

12. FEJEZET

Nekuveran szigetéről

13. FEJEZET

Angamanain szigetéről

14. FEJEZET

Szeilan szigetéről

15. FEJEZET

Mábár tartományról, melynek neve Nagy-India, és a szárazföldön van

16. FEJEZET

A Mábár tartományról mondottak folytatása

17. FEJEZET

Arról a helyről, ahol Szent Tamás apostol holtteste nyugszik; és az ott történt csodákról

18. FEJEZET

Mutfili királyságról

19. FEJEZET

Lar tartományról, ahonnan az abraiamanok jönnek

20. FEJEZET

Szagamoni Borkan története és a bálványimádás kezdete

21. FEJEZET

Kail városáról

22. FEJEZET

Koilum királyságról

23. FEJEZET

Komari országról

24. FEJEZET

Eli királyságról

25. FEJEZET

Melibar királyságról

26. FEJEZET

Gozurat királyságról

27. FEJEZET

Tana királyságról

28. FEJEZET

Kambaet királyságról

29. FEJEZET

Szemenat királyságról

30. FEJEZET

Keszmakoran királyságról

31. FEJEZET

A Hím-sziget és Nőstény-sziget leírása és hogy miért hívják így ezeket

32. FEJEZET

Szkotra szigetéről

33. FEJEZET

Madeigaszkár szigetéről

34. FEJEZET

Zangibár szigetéről

35. FEJEZET

Abas tartományról, mely Középső Indiában van a szárazföldön

36. FEJEZET

Aden tartományról

37. FEJEZET

Eser városáról

38. FEJEZET

Dofar városáról

39. FEJEZET

A Kalatui - öbölről és a hasonló nevű városról

40. FEJEZET

Visszatérés Hormosz városába, melyről előbb szólottunk

41. FEJEZET

Nagy-Törökországról

42. FEJEZET

Néhány csatáról, melyet Kaidu király vívott nagybátyjának, a Nagy Kánnak seregei ellen

43. FEJEZET

Mit mondott a Nagy Kán a Kaidu által elkövetett rút tettről

44. FEJEZET

Kaidu hős leányának tetteiről

45. FEJEZET

Hogyan küldte Abaga fiát. Argont haddal Kaidu király ellen

46. FEJEZET

Hogyan hallotta meg Argon apja halálát és indult átvenni jog szerinti örökét

47. FEJEZET

Hogyan indult hadba Akomat szultán seregével unokaöccse ellen, aki az őt megillető trónt követelt

48. FEJEZET

Hogyan tanácskozott Argon híveivel nagybátyjának, Akomat szultánnak megtámadásáról

49. FEJEZET

Hogyan feleltek a bárók Argonnak

50. FEJEZET

Milyen üzenetet küldött Argon Akomathoz

51. FEJEZET

Hogyan felelt Akomat Argon üzenetére

52. FEJEZET

Az Argon és Akomat közti csatáról és Argon fogságáról

53. FEJEZET

Hogyan menekült meg Argon a börtönből

54. FEJEZET

Hogyan nyerte el Argon végül a trónt

55. FEJEZET

Hogyan esett fogságba Akomat

56. FEJEZET

Hogyan ölték meg Akomatot unokaöccse parancsára

57. FEJEZET

Hogyan ismerték el Argont uralkodónak

58. FEJEZET

Hogyan szerezte meg Kiakatu az uralmat Argon halála után

59. FEJEZET

Hogyan szerezte meg Baidu az uralmat Kiakatu halála után

60. FEJEZET

Koncsi királyról, aki a messze északon uralkodik

61. FEJEZET

A Sötétség országáról

62. FEJEZET

Rosziának és népének leírása. A tavak országa

63. FEJEZET

A konstantinápolyi tengerszorosról

64. FEJEZET

A nyugati tatárokról és uraikról

65. FEJEZET

Az Alau és Berka közötti háborúról és az általuk vívott csatáról

66. FEJEZET

Hogyan indult el Berka seregével, hogy megütközzék Alauval

67. FEJEZET

Alau beszél embereihez.

68. FEJEZET

Alau és Berka nagy csatája

69. FEJEZET

Hogyan lett Totomangu a nyugati tatárok ura

70. FEJEZET

Toktai második üzenete Nogaihoz és annak felelete

71. FEJEZET

Hogyan vonult Toktai Nogai elen

72. FEJEZET

Hogyan beszélt Toktai és Nogai népéhez

73. FEJEZET

Nogai király hőstetteiről és győzelméről

74. ÉS UTOLSÓ FEJEZET

Befejezés

Jegyzetek
A fedélterv Gut Ferenc munkája

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója

Alföldi Nyomda (5530.66-19-2), Debrecen, 1984 Felelős vezető: Benkő István igazgató

Felelős szerkesztő: Sello Edit. Műszaki vezető: Tóbi Attila Műszaki szerkesztő: Out Ferenc. Megjelent

29,25 (A/5) ív terjedelemben, az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint

BEVEZETÉS
Marco Polo Dante kortársa volt. Hosszúra nyúlt életének keretébe belefér a firenzei költő egész pályája, és az 1298. év, amikor emlékiratait lediktálta, majdnem egybeesik a századfordulóval, amelynek nagyhetébe helyezte el Dante túlvilági utazását. A két könyv mégis mérhetetlenül távol van egymástól. Marx szerint Dante hatalmas műve összegezi a középkort, és abban a korszakokat elválasztó időpontban keletkezett, amikor a feudális társadalom felbomló olaszországi építménye helyén, a többi nyugati államot időben jóval megelőzve, kibontakozott a korai kapitalizmus társadalmi és gazdasági szerkezete. A velencei Marco Polo már egy ilyen, a kapitalizmus útján elindult és a gazdasági terjeszkedés első mohó lázában égő köztársaság fia volt. Könyve, bármennyire is érezni rajta a középkor szellemi hagyományát, alapvető ellentétben áll Dante alkotásával. Teljesen az élet, a valóság felé fordul, földi szemmel látottakról, földi füllel hallottakról számol be, és ennek jegyében követel hitelt magának. Élettörténete és műve a velencei gazdasági és politikai terjeszkedés kettős fénytörésében áll.

A Paradicsom XV. énekében Dante találkozik a csillagokon egyik ősével, aki idilli beszámolót ad a hajdani puritán Firenzéről. Az emlékek sugalmazására lágy pasztellszínűvé festett életkép már Dante korában is a múlté volt. És ha Firenze a XIII. század végén megkóstolta a luxust, sokszorosan el lehet ezt mondani Velencéről, melynek fürgébb járású hajói és mozgékonyabb kereskedői sokkal könnyebben eljuthattak a fényűzés legendás földjére, Keletre.

De Velence nemcsak kereskedelmi, hanem hadihajókat is épített. És itt üssük fel még egyszer Dantét, hogy kiragadjunk a Pokol egyik énekéből egy hasonlatot, melyet a túlvilági vándor nagyon is evilági mintáról vett:
Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak télen a velencei arzenálban amivel rossz hajókat orvosolnak

ha nincs hajózni jó idő s a gyárban egyik új deszkát ácsol, régi bordát foldoz a másik, mely már járt az árban,

egyik a gálya farát, másik orrát kalapácsolja, evezőt faragja, kötelet fonja, varrja a vitorlát...
Hogy mihez használja magyarázatul a hasonlatot, nem is fontos. Annyira él a kép, hogy könnyen beleképzelhetünk egy tizenöt éves sihedert is, aki elmerül a látványban, hogy majdan meglegyen a kellő tapasztalata, melynek alapján ítéletet mondhat India, Kína vagy Japán hajóiról. De egyelőre még a lagúnák városában gyűjti az élményeket, a XIII. század közepének feszült politikai légkörében.

Amikor a népvándorlás hullámai a római birodalmat kettéosztották, a nyugati és keleti császárságok érdekkörei egyúttal megszabták a különböző földrajzi pontok politikai tájékozódásának irányát. Így fordul Velence Bizánc felé, mert földrajzi fekvése is arra szánta, hogy gazdasági összekötő kapocs legyen Kelet és Nyugat között. Az első ezredév határán már mint virágzó kereskedővárost ismerték. Szinte nyomtalanul múlt el felette a Közép-Európát hosszú időn keresztül izgalomban tartó küzdelem a guelfek és ghibellinek, azaz pápaság és császárság között. Ám annál inkább megpecsételte sorsát Bizánchoz való viszonya, mert a szomszédos vidékekkel a keletrómai császárság tartománya volt, és vezetőjét, a duxot, helyi elnevezés szerint dogét a császár nevezte ki. A hűbéri kötelezettségek értelmében, melyek hovatovább csak papíron léteztek, hajóhadával támogatnia kéllett a keletrómai császárság vállalkozásait. Ezt arra használta fel, hogy kiszélesítse kereskedelmi kapcsolatait. Hivatalos engedéllyel hozott Bizáncból selymet, szőnyeget, drágakövet, rabszolgát, hogy továbbadja Olaszország többi részének, a Német-romai Birodalom országainak, sőt egész Európának.

Hajóhadát emellett katonai célokra is felhasználta, és vezető szerephez jutott az Adrián, adófizetésre kényszerítve a dalmátokat, horvátokat, és megsemmisítve a normann királyság hajóhadát. Ekkor már a köztársaság kinyilvánításával is hangsúlyozták függetlenségüket. A keresztes hadjáratok megindulása a gazdasági terjeszkedés óriási lehetőségeit nyitotta meg. Velence szállította a kereszteseket a Szentföldre; élelmezte és katonailag is támogatta őket, hogy különböző kereskedelmi kiváltságokhoz juthasson. A keresztes hadjáratok kudarca után építette ki kereskedelmi hálózatát Bagdad, Damaszkusz, Alexandria és Bizánc között.

A velenceiek, ahol lábukat megvetették, mindenhol igyekeztek kicsúszni a feudális kötelezettségek alól. Ennek volt az eredménye Velence legmerészebb vállalkozása, Konstantinápoly meghódítása, ami egyúttal azt a célt is szolgálta, hogy megrendítse a városállam kereskedelmi és politikai vetélytársainak, elsősorban Genovának és Pisának a helyzetét. Miután Bizánc elesett, mérhetetlen kincseivel Velencét gazdagította; s egyúttal minden velencei számára biztonságossá vált a Nagy Tengerhez vezető út, ahogy a Fekete-tengert nevezték. (Mellesleg a városállamok versengésének köszönhető az is, hogy Marco Polo megírta könyvét - mint Genova foglya. )


Velence politikai struktúrája szerint kissé szélső példája egy sajátos politikai képződménynek, a városállamnak, amely a késői középkor olaszainak életkeretét jelentette. Már a XI. század politikai küzdelmei készen találják a városállamot, a Comunet: ez a közösségről vette nevét, és fokozatosan önkormányzatra tett szert. A történelmi erők ütközési pontjában a varosoknak maguknak kellett gondoskodniuk védelmükről. Az történt tehát, hogy a város jogilag elszakadt környékétől, a földművelő falvaktól, amelyek továbbra is hűbéres kötelékben maradtak. A polgárság kezdetben a hűbérurakat szolgálta, de gazdasági megerősödésének arányában egyre inkább igyekezett e függőségtől megszabadulni. Teljes erővel folytatta a kereskedelmet és ipart, s egyúttal olyan politikai szervezetbe tömörült, amely érdekeit legerősebben oltalmazta. Osztályharc fejlődött ki a kishűbéres nemesség és a nagy hűbérurak között is, s ebben a polgárság az előbbiekhez csatlakozott. A kisnemesség viszont egyre inkább elpolgárosodott. A fejlődés különösen gyors volt az északi városokban, többek között Velencében, ahol a bizánci császárság árnyékuralma lehetővé tette, hogy a városi ipari és kereskedelmi testületek önkormányzatra tegyenek szert. A földbirtokon alapuló feudalizmus hatalmas versenytársra talált a kibontakozó kapitalizmusban, és csak úgy maradhatott fenn, ha maga is részt vesz a kapitalista jellegű kereskedelmi vállalkozásokban. Az így kialakult különböző osztályok a közlekedő edények ágai módjára érintkeztek egymással, különösen a társadalom felsőbb rétegeiben.

Ennek ellenére határozott választóvonal húzható a vezető szerepet vivő nagyok (classe dei grandi) és a nép között. Az előbbibe tartoztak a hatalmas földbirtokkal rendelkező feudális nemesek, a katonai szolgálatot teljesítő városi nemesség és a gazdag kereskedő oligarchiából kikerülő lovagok. Ezzel szemben a nép két rétegre tagolódott: a kövér és sovány népre (popólo grasso és popólo magro). Egyrészről pénzváltók, bankárok, kereskedők és gyapjúgyárosok, másrészről kisiparral foglalkozó és kis céhekbe tömörült kézművesek igyekeztek a két réteget elválasztó ellentéteken keresztül a Comunéban a classe dei grandi képviselőivel érdekközösségre találni. Az alsóbbrendű mezei és városi munkásokból álló szegény népnek nem volt szava ebben a küzdelemben; politikai jogokat nem gyakoroltak, és felkeléseiket könnyűszerrel elfojtották. De a Comune harca a hűbériséggel a nincstelenek számára is biztosított bizonyos lehetőségeket. Így történt meg, hogy Bologna például eltörölte a jobbágyságot, s felvette a parasztokat a szabad emberek jegyzékébe, ami a valóságban alig jelentett többet, mint hogy a parasztok a feudális szolgaságból a Comune kollektív szolgaságába léptek.

Marco Polo családja a popólo grasso érdekköréhez tartozott. Természetesen a kor divatjának megfelelően hangsúlyozták nemesi voltukat, és származásukat legalábbis a mondabeli Trójáig vezették vissza. A lényeges az volt, hogy a család neve ott szerepeljen a velencei nemesség Aranykönyvében. Ramusio, első életrajzírója mindenesetre nobilének és magnificónak nevezi Marcót, Rustichello (vagy Rusticiano), a könyv másolója pedig mint “bölcs és nemes velencei polgárról" beszél róla.

A Polo család akkor lép be a történelembe, amikor a dalmáciai Sebenicóból Velencébe költözött kereskedők egyik leszármazottja, az idősebb Marco Polo, akit azért neveznek így, hogy az utazóval össze ne tévesszék, megtelepszik Konstantinápolyban, majd Szoldaiában, vagyis Szudakban, fióküzletet alapít. Innen indultak el a tatárok közé 1260-ban fiatalabb testvérei, Nicolo, aki az ifjabb Marco Pólónak atyja, és Matteo. Erről beszámol Marco Polo könyvének prológusa is, amely rövid összefoglalásban elmondja az utazások kerettörténetét: hogyan jutott Nicolo és Matteo Kubiláj kán nyári székhelyéig, ahol az uralkodó a hazaindulókat követi megbízással tisztelte meg. A megbízatás lényege az volt, hogy Mongólia császára szívesen felveszi a kulturális és diplomáciai érintkezést. Nyugat akkor elismert legnagyobb urával, a római pápával. Ezért misszionáriusokat és tudósokat kér Nyugatról, hogy amennyiben azok meggyőzik a keresztény vallás igazságáról, ő is áttérjen vendégei hitére.

A küldetés eredményéről a könyv részletesen beszámol. A legfontosabb mozzanat az, hogy a nagykán udvarába visszatérő utazók magukkal viszik Nicolo siheder fiát, az 1254-ben született Marcót, aki az uralkodó elé kerülve csakhamar kiérdemli bizalmát, és a könyv másolójától, Rustichellótól, a messire címet. Ezt a megtisztelő fordulatot a szöveg akkor használja első ízben, amikor a kán Marco Pólónak valamilyen diplomáciai megbízást ad, és a fiatal olasz nemcsak hogy sikerrel intézi el a feladatot, hanem – nyitott szemmel járva az ismeretlen földeken - számos olyan adattal tud az uralkodónak kedveskedni, amit a kevésbé mozgékony elméjű tatár diplomaták észre sem vesznek. Rövidesen el is éri, hogy tagja lesz a császár bizalmas tanácsának. Marco Polo idővel olyan széles körű földrajzi és általában világi ismeretekre tehetett szert, mint kívüle alig valaki a kán udvarában. Könyvének személytelensége elrejti az uralkodóval való kapcsolatának külső körülményeit, de hogy ez mindenképpen jelentékeny volt, bizonyítja az is, hogy a kínai annalesekben szintén nyoma maradt Marco Polo szolgálatának.

Természetesen nem szabad valami egészen magas méltóságra gondolni, mely az ifjú velenceinek döntő szerepet biztosított volna az államügyek intézésében. Erre megvoltak az uralkodónak saját szervei és emberei, elsősorban a katonák. Marco Polo a kényes és különleges, de nem túlságosan nagy horderejű ügyek intézésében remekelhetett. A kutatók feltételezik róla, hogy afféle adóhivatali főtisztviselő volt, aki a bevételeket ellenőrizte, elsősorban a sóból származó roppant jövedelmet. Kereskedővére erre fölöttébb alkalmassá tette. A “sóhivatal”, mely akkoriban fontos szerv volt, juttatta el Kinszé városába. De részt vett követségekben, működött tanácsadóként hadi vállalkozásoknál, szerepelt vallási ügyek szakértőjeként, kísért császári menyasszonyt, aminek egyébként hazajutását is köszönhette, másfél évtizedes mongol szolgálat után.

Különben ezzel zárja saját históriáját, és a továbbiakról csak a két századdal később élt Ramusiónak, Marco Polo első “kritikai" kiadása sajtó alá rendezőjének történeti értékű bevezetőjéből értesülünk. A krónikás a vándorló Odüsszeusz példáját említi, aki úgy tért haza Ithakába, hogy nem ismerte meg senki. “Útjuk hosszúsága és keménysége miatt, valamint a kiállott fáradalmak és gondok miatt egész külsejük megváltozott, és valami leírhatatlan, tatáros árnyalat költözött arcukba és hanglejtésükbe, sőt, szinte el is felejtették velencei anyanyelvüket. Ruhájuk durva és tarka volt, mindenestül tatáros szabású. " Mikor megérkeztek házukba, nem akarta őket senki felismerni. Ami ezután következik, a keleti mesék hangulatát idézi. A messze vidékről jött utazók összehívták a rokonokat és ismerősöket, vendégséget adtak, közben háromszor öltöztek át, minden alkalommal díszesebb ruhát öltve magukra. Ezeket a díszruhákat minden váltás után odaajándékozták a szolgáknak. Majd legvégül poros úti gúnyáikban jelentek meg, s mikor köntösük szegélyét késsel kezdték felfejteni, egymás után kerültek napvilágra, a nézők nagy ámulatára, az értékesebbnél értékesebb drágakövek. A látványos tett mindenkit meggyőzött arról, hogy a vándorok állítása valóság.

A testvérek hazaérkezésének dátuma 1295-re esik. Három év múlva háború tört ki a két versengő köztársaság, Velence és Genova között, s a gazdag Polóéknak is gályát kellett felszerelniük. A tengeri ütközet minden valószínűség szerint a dalmát partok mentén, Sabbioncello félsziget, továbbá Curzola és Meleda szigetek háromszögében zajlott le, és ekkor került hétezer társával együtt Marco Genova fogságába. A fogság elég kegyetlen volt, mint azok a leírások is tanúsítják, amelyek az előzőleg Livornónál foglyul ejtett pisaiak sorsáról számolnak be. Akkor a feleségek és anyák seregestül vándoroltak Genovába, hogy hozzátartozóikról valamit megtudjanak, s nemegyszer elszörnyedve hallották, hogy napjában harmincnegyven halottat hantoltak el névtelenül. A pisai fogolysereg azért is fontos, mert közülük került ki az a Rusticiano vagy Rustichello, akinek Marco Polo útleírását tollba mondta.

A velencei utazó rabtartója, Genova városa csakhamar ráébredt, hogy milyen kivételes foglyot őriz a börtönfalak mögött, s ezért számos kedvezményben részesítette, később pedig szabadságát is visszaadta. Nyilván nagy része lehetett ebben a váltságdíjnak is, melyet a gazdag Polo család fizetett. Marco Velencébe visszatérve megnősült, majd a vagyonukra hagyatkozó gazdag emberek életét élte. A kíváncsiak egymás után fordultak meg otthonában, hogy újabb és újabb részleteket tudjanak meg a csodás utazásról, hiszen a kéziratok, bármily szorgalmas másolóik akadtak is, elég kevés olvasóhoz jutottak el. További kereskedelmi vállalkozásairól vagy utazásairól nem hallunk, csupán arról van tudomásunk, hogy tagja lett a városi nagytanácsnak, amely méltóságot valószínűleg haláláig megtartotta. Ennek dátumát 1324-re teszik.
Közben még egy fénysugarat villant Marco Polo sorsára 1323-ban írt végrendelete; ebben minden vagyonát feleségére és leányaira hagyja. A hagyatkozás nem tartalmaz számszerű adatokat Marco Polo vagyonáról, melynek nagy része bizonyára drágakövekből állt, és így csak találgatásokra vagyunk utalva, ha gazdagságát fel akarjuk mérni. Mindenesetre legjelentősebb hagyatéka a műve volt, mely hosszú időn át a világ utazóinak rangsorában az első helyre emelte. Utolsó akaratának megfelelően a Szent Lőrinc apátságban temették el. Ramusio még látta az előcsarnokban Marco Polo atyjának a síremlékét, de szinte az utolsó pillanatban, mert a templomnak a XVI. század folyamán történt újjáalakítása következtében mind a szarkofág, mind a sírhely eltűnt.

Említést érdemel még a végrendelet egy érdekes pontja, mely szerint tatár szolgájának, Péternek visszaadja szabadságát, azzal az óhajjal, hogy vajha a Mindenható ugyanígy megszabadítaná az ő lelkét a bűntől. A romantikus elképzelés szívesen látta ebben a Péterben az ázsiai utak hajdani kísérőjét. De lehet az is, hogy csak később vásárolt rabszolgáról van szó, akivel a harminc éve nem gyakorolt tatár nyelven néhány szót válthatott.

Marco Polo neve és sorsa egyszer s mindenkorra összenőtt a tatárokkal, akiknek fővárosában élete legértékesebb éveit töltötte. Sok szempontból neki köszönhető, hogy a tatárokról egy másik kép is belekerült a nyugati világ köztudatába, a mellé a lázálomszerű látomás mellé, amely az európai országokat 1242-ben, Batu kán betörése alkalmából lidércnyomásként gyötörte, s melynek mi, magyarok is szenvedő részesei voltunk. Marco Pólót, amikor először tette lábát tatár földre, jó negyedszázad választotta el a történelem véres eseményeitől, és újabb negyedszázadon keresztül lehetett tanúja annak a civilizátorikus erőkifejtésnek, amelyet Kubiláj kán, kétségtelenül a legjelentősebb tatár fejedelem a dinasztiaalapító Dzsingisz kán után, mutatott. Itt is az játszódott le, ami a történelemben nemegyszer előfordult: a győző átvette a legyőzött műveltségét, a már akkor is több ezer éves múltra visszatekintő kínai kultúrát.

A tatároktól való félelem azonban még a század vége felé is az egész világot áthatotta. Ezt a pánikszerű érzést legjobban talán az a perzsa krónikás érzékelteti, aki leírja, hogyan vágtatott be egy tatár lovas egy faluba. Megjelenése annyira lenyűgöző volt, hogy mindenki mozdulatlan rémületbe dermedt, és a lovas ellenállás nélkül, egymaga kiirtotta az egész falut. Batu kán rémes hírnevéről legendák keringtek. Az egyik szerint például merő kíváncsiságból megmérette, hány emberszem súlya tesz ki egy egész emberi testet, és ebből a célból az ütközetben elesettek vagy foglyok szemét tépette ki. Egészen természetes, hogy a néphit színező ereje, szövetkezve a klasszikus korból származott mesékkel, kutyafejű fenevadaknak képzelte a tatárokat.

Ezzel szemben az iszlám veszedelem árnyékában szorongó Európa vezetői megsejtették a lehetőségeket, melyeket a mon- gol hatalom és terjeszkedés jelenthet, ha az a közel-keleti ellenfél, az arab és török hódítás ellen irányul. Diplomáciai kapcsolatot akartak tehát létesíteni Ázsia pusztái és Róma között, annál is inkább, mert a tatárokkal kapcsolatban egyúttal felvillant a misszió lehetősége is. Míg az iszlám kötelezővé tette a hitetlenekkel szembeni gyűlöletet és az erőszakos térítést, addig a tatár kán udvarában szeszélyesen keveredtek a különböző vallási gyakorlatok. Ha például jóslatokra volt szükség egy-egy csata előtt, a kán egyformán igénybe vette a buddhista, sámánista, keresztény vagy mohamedán papok szolgálatait. Természetesen Marco ilyen leírások közben kihasználja az alkalmat, hogy bebizonyítsa a keresztény jósok csalhatatlanságát, mint például abban a nádszáljóslatban is, mely a János pappal vívott csatát megelőzte, és mágia a javából.

Az európai diplomácia elképzelései valóság és legendás hiedelmek sajátos keveredésére épültek. Amikor 1217-ben megindult az a dicstelen keresztes hadjárat, melyből II. Endre királyunk úgy tért vissza, hogy mit sem látott a Szentföldből, viszont a dalmát tengerpart elfoglalásával birodalma határait messze kiterjesztő hódítást tett, a többi vállalkozó nemzet sem a cél felé vette útját, hanem Egyiptomban kötött ki. Megérkezve körülvették a Nílus menti, gazdagságáról híres Damiette városát, s másfél évi ostrom után elfoglalták, miközben a 70 000 főnyi lakosság 5000-re apadt. Európa ujjongott az Ölébehulló roppant zsákmány miatt. Ám az öröm korai volt, mert a bagdadi, egyiptomi és damaszkuszi szultán egyesült támadást intézett a győztesek ellen, akik bennrekedtek a városban. Ekkor történt a csoda. A megtorló seregek hirtelen megtorpantak előnyomulásukban.

A hírt Jacobus de Vitry, Acre püspöke újságolta el ujjongó szavakkal Lipót osztrák herceghez, II. Henrik angol királyhoz, a párizsi egyetemhez és a pápához írt levelében. Arról beszélt, hogy India királya, Dávid felkerekedett hadaival a muzulmánok ellen. A hírt tovább szőtték, és végül kialakult a legenda: a világba szórt zsidók Ázsiában megtértek, roppant királyságot alapítottak egy bizonyos János pap uralma alatt, aki hűséges híve Krisztusnak, és birodalmában nem tűr muzulmánt, sőt arra vár, hogy minél előbb lesújtson bosszúja Jézus híveinek legádázabb üldözőire. Felmentő hadai immár útban vannak. És csakugyan, a Damiette-et körülfogó arabok feltűnő engedékenységet tanúsítottak, s hamarosan eltakarodtak. Mert a Kaspi-tó és Mezopotámia közti területen valóban megjelent egy hatalmas hadsereg. Ez 1221-ben történt.

Aztán újabb hírek kaptak szárnyra. Nemsokára arról szerzett Európa tudomást, hogy roppant seregek dúlták végig a keresztény Örményországot, Georgiát, a kaukázusi hercegségeket, és a Fekete-tenger felé özönlenek, Bizáncot és egész Európát fenyegetve. Ami a fenyegetésből valóra vált, azt Batu kán hadjáratából, a híres tatárjárásból ismerjük. Mindenesetre a csoda újból megtörtént, mert a tatárok egyszerre visszavonultak, és Európa ismét fellélegzett. A világpolitika most tisztázni kívánta a való helyzetet. Kik ezek a tatárok, és hol van János pap országa?

Az első diplomáciai lépések közé tartozik az a pápai követség, melyet Plán Carpin vagy Piano Carpini ferencrendi szerzetes vezetett a mongol fejedelem udvarába. 1245-ben indult útra Rómából, cseh földön és Krakkón keresztül Kijevbe ért, átkelt az Azovi-tengeren és a Donon, majd a Volgán és a Szir-Darján, végighaladt a Tien-San hegység mellett, érintette az Ala-Kol tavat, és 1246. július 22-én megpillantotta Karakorum városában Dzsingisz kán aranysátrát, a Szira Ordut. Útjának diplomáciai értéke nem sok volt, legfeljebb annyi, hogy bebizonyította: az út fáradságos és küzdelmes, de nem jár halálveszéllyel. A kutyafejűek nem eszik meg az embert, szokásaik ugyan eltérnek a mieinktől, mint ahogy beszámolójában elmondja, de

talán lehet velük egyezkedni. Két év múlva egy Lön Jumel nevű szerzetes érkezett ugyanoda. Fontosabb ezeknél Ruysbroek vagy Rubruquis, leggyakoribb formában Rubruk, Szent Lajos király követe.

Az utóbbi 1252-re eső utazásáról szintén érdekes leírásban számol be, mely stílusban és a részletek gazdagságában, egyházi beállítottsága mellett is, felülmúlja Marco Polo művének nem egy fejezetét. Noha elsősorban a térítés munkája érdekli, nyitott szemmel jár, és észreveszi a tatárok sajátos szokásait. Pontosan feljegyzi, hogy Szent István napján, azaz karácsony másodnapján érkeztek meg, és juttat egy mondatot a hosszú nyakú üvegnek is, amelyből rizsbort ihattak. Beszámol az előzetes vizsgálatokról, melyek egyformán vonatkoztak poggyászukra, ruhájukra (hogy nem rejtegetnek-e fegyvert?), és jövetelük céljára, majd magáról a fogadásról, melynek folyamán a mongol gőg és vendégszeretet sajátos vegyülését figyelte meg. Várakozás közben még ideje van besétálni a nesztoriánus templomba, melynek szentképeit is leírja. Elismeréssel szól Möngke kán ékes palotájáról, nemcsak általánosságban, de konkrét részletekkel megtűzdelve, viszont Karakprum városának egyetlen utcája nem valami csoda: a franciaországi St. Denis is van legalább olyan szép. A kán udvarában jócskán talál európaiakat, például egy francia aranyművest, akinek a felesége magyar, egy angolt, azonkívül egy német szerzetest. A tatár hadviseléssel kapcsolatban megemlíti a nagy lánggal égő és robbanó port, melyet edényekben, katapultákból lőttek ki. Az ősi kínai találmány európai változatára ugyanebben az időben, 1260-ban, Freiburgban egy Schwartz Berchtold nevű szerzetes is rájött, s elméletben Rogerius Bacon is foglalkozott vele. Ez az enciklopédikus szellemű tudós, akinek tág értelemben vett filozófiájába a technikai tudományok is beletartoztak, különben ismeretséget kötött az Ázsiából hazatért szerzetessel.

Rubruquis útjának elbeszélése részletezőbb, mint a Marco Pólóé; nála sokkal emberibb közelségből figyelhetjük meg azokat a gondokat és problémákat, amelyekkel a középkori utazónak meg kellett küzdenie. Az ő útvonalán szintén szerepel Acre és Szudák városa, a karavánutakkal együtt; és jóllehet Piano Carpini után alig egy évtizeddel vállalkozott feladatára, a Fekete-tenger környékén már sokkal élénkebb forgalomra talált, mert az olasz kereskedők egymás után építették fel üzletházaikat, és a karavánok mind nagyobb számban érkeztek.

Rubruquis után az érintkezés az európai országok és a mongol föld között olyan sűrűvé vált, hogy a párizsi egyetemen tanszéket állítottak fel a mongol nyelv tanítására.

Az utazók közül még feltétlenül meg kell említeni a sokkal későbbi Odericus de Pordenonét, akinek túláradó szavai Kinszéről Marco Polo leírásának hangulatát ébresztik. És a jámbor szerzetes hitetlenkedő kortársaival szemben azt hozza fel bizonyítéknak, hogy Velencében számos emberre talált, akik megjárták ezt a vidéket: Marco Polo szellemi utódairól beszél nyilván, mert magával az úttörővel, aki akkor már halott volt, nem találkozhatott.

A diplomáciai kapcsolatok azonban nem fejlődhettek olyanokká, ahogy Európában tervezték. A Dzsingisz kán által megalapított és Kubiláj kán uralma alatt tetőpontjára jutott óriási birodalom az összetartó erő híján lassanként részekre bomlott. Sőt, a kereskedelmi kapcsolatokat is jórészt fel kellett adni, éppen a birodalom peremén élő Dzsingisz-utódok háborúskodása miatt, amely a kereskedelmi utakat lezárta. Európába ismét csak hírek és legendák érkeztek, olyanok, amelyeket fel lehetett használni drámai alkotásokban a londoni Globe színpadán, mint ahogy Marlowe tette Tamerlán, illetőleg Timur-Lénk alakjával, elhatározó erejű indítást adva ezáltal Shakespeare-nek, nagy utódjának, hogy a tragédia műfaját soha nem látott magasba emelje. Tamerlán így lett az európai irodalom közkincse, reneszánsz hódító szenvedélyével a kor tipikus alakja, de a politikai ábrándok szétfoszlottak, komoly diplomáciai szövetség kiépítésére gondolni sem lehetett.

Marco Polo abban a történelmi pillanatban érkezett meg Kubiláj kán udvarába, amikor a mongol fegyveres hódítók utódja, aki személyesen csupán egyetlen csatában vett részt, konszolidálni igyekezett a birodalom állapotát. Polo, aki egy kis városállam politikájának volt külső szemlélője, itt egyszerre belekerül egy minden irányban sok ezer mérföldre kiterjedő világbirodalom közigazgatásának központjába, sőt neki magának is módja van tevékeny részt venni a birodalom ügyeinek intézésében.

De Marco Polo nem a történész szemével nézi a jelenségeket. Tizenhét éves volt, amikor elkerült Európából. Szellemi útravalónak alig vihetett magával egyebet, mint a legáltalánosabb ismereteket. Új hazájában a talpraesett emberek ügyességével állja meg a helyét, de mégis az érdektelenek vagy kívülállók problémátlanságával szemléli a helyzetet. Mint akit kiszakítottak abból a talajból, amelyből származik, és ahol a szerves társadalmi fejlődés egyedül lehetséges számára. A Polo testvérek előtt bizonyára nem is lebegett más cél, mint megoldani a rájuk bízott feladatot, s mikor ez nem sikerült, egyre fokozódott bennük a vágy, hogy minél előbb megszabadulhassanak attól a számukra egyre hosszadalmasadba váló és bizonyos szempontból fogságszámba menő, megtiszteltetéstől, hogy a nagykán belső emberei lehetnek, így Marco, Polo sem éli át azokat a társadalmi problémákat, amelyek Ázsia életériek és a mongol hódításnak történelmi gerincét alkották.

Nincs áttekintése arról az évezredes világdrámáról, mely Ázsia közepén akkor már másfél ezer éve zajlott. Nem látott bele a roppant kohóba, amely egymás után dobta ki magából a hódítókat, akik egy-egy néptörzs élén megindultak Nyugatra vagy Keletre, elindítva azt a roppant történelmi folyamatot, amelyet népvándorlás néven ismerünk. Ha szeme másfél ezer év messzeségébe visszanézett volna, meglátta volna á rettegett hiung-nu törzset, melynek neve jnögött vélhetőleg a hunok rejtőznek, a hunok, akiket megbűvölt a már akkor is magas művelődési fokon álló és tüneményesen civilizált Kína gazdagsága. Si Huang-ti császár és utódai roppant falat emeltek az éhes és nyugtalan altaji barbárok ellen. A fal, a világ egyik csodája, nem szerepel Marco Polo könyvében, hiszen akkoriban nem határt védett már, legfeljebb műemléknek számított volna, ha ez a fogalom nem idegen a XIII. század világképében, és mit bámuljon valaki egy falat, ha palotát is láthat. De a hunok hullámát újra meg újra visszaverte a fal és a mögötte felsorakozott véderő, melyet a véres kezű császár egységessé tett, és utódai hun mintára megreformáltak, így indultak, igaz, csak néhány évszázad múlva, ellenkező irányba, a szabad sztyeppeken át Európa felé, ahol a világtörténelem Kínához hasonló csodálatos képződményt hívott létre, a római birodalmat. Megdöntésében a hun Attilának nem kis része volt, de ez már kívül esik történetünkön.

Az új Attila keleten támadt, a mongolok között, és Dzsingisz kánnak hívták. Személye és politikai alkotása éppen úgy megragadta a költői fordulatokat kedvelő képzeletet, mint ahogy munkába állította az oknyomozó tudományos kíváncsiságot. Nem tudjuk maradéktalanul megmagyarázni, miért éppen egy viszonylag nem is jelentékeny törzs feje vitte végbe a világbirodalom-alapítás munkáját – egy rövid élet alatt, úgyszólván maroknyi néppel. Ha életének és tetteinek első krónikáját, az immár magyar nyelven is hozzáférhető Mongolok Titkos Történetét olvassuk, a névtelen szerző művének arányain mérhetjük le, mennyire túlnőtt a mongol hódító azokon a horizontodon, amiket az azonos környezetből származó kortárs szeme beláthatott. Ez a különös geszta, mely prózai szövegébe belementette a mongol népköltészet és regöshagyomány szó szerint átvett, nemegyszer húsz sort is meghaladó töredékeit, emberi közeibe hozza a hódító küzdelmes ifjúságát, de már csak vázlatosan tud beszélni azokról a haditényekről, amelyek nem a törzsi település jól ismert színhelyén játszódnak le. Egy lókötés körüli bonyodalmakból induló pálya torkollik bele szemünk láttára a világtörténelembe. Van pillanat, amikor az egész történetnek csupán két szereplője van, és az első évek eseményei olyan törzsek nevét dobják fel, amelyek európai fülnek alig jelentenek valamit: kerekek, najmanok, merkitek, karlukok. Őket vonta szövetségbe vagy igázta le az ifjú Temüdzsin. A nagyon is hiányos listához tegyünk hozzá még egy nevet: tatárok.

Különös szeszélye a véletlennek, hogy Dzsingisz kán népe ezen a néven vonult be a történelembe, hiszen a tatárok törzse halálos ellensége volt a birodalomalapító mongoloknak. Dzsingisz kán családtörténetében is jelentős szerep jut a tatárokkal történt összetűzéseknek, és amikor leveri őket, már a világtörténelem tágasabb színpadán cselekszik, mint a kínai császár ideiglenes szövetségese: úgy is fogalmazhatnánk, hogy Kína zsoldjában áll. A tatárok és mongolok közötti határvonal viszonylag elég éles. Az előbbiek az altaji népek török ágához számíthatók, mint a kán későbbi birodalmának legtöbb nomádja. A mongol rokonság lényegesen kisebb. Ha az akkor százmilliós Kína mellé állítjuk, eltörpül mellette alig százezer harcosával, különösen, ha figyelembe vesszük törzsi széttagoltságát. Mégis a tatár lett a világ számára a mongolok megkülönböztető neve.


Itt a tatár, ott a tatár,

S birodalmunk többé nem áll!
- énekelte az egykorú kínai dajkaének. És ugyanezzel a szóval, melynek van egy még ropogósabb változata, ijesztgették nemsokára Európa gyermekeit is. A tatárok neve alatt rejtőző mongolok életformája különben a jól ismert nomád pásztorkodás volt, amely mellett nagy szerep jutott a vadászatnak és a harci erények csillogtatásának, A selyem útjától északra párhuzamosan haladó prém útján jutott el legfontosabb kiviteli cikkük, az állatbőr Keletre és Nyugatra. Fegyvert és ékszert kaptak érte cserébe, néha gabonát is, mert életmódjuk g a földművelést alig tette lehetővé. Legfeljebb kölest vetettek, amely alig két hónap alatt meghozza termését, és a folyóvizek környékének gyér gyümölcseit szedegették. A Góbi-sivatag környéke, az Orhon és Kerulen alsó folyása volt vándorlásaik legtöbbször önmagába visszatérő körének színhelye. Innen indította el Dzsingisz nevét a nagy vállalkozásra. Amikor már elég erős volt, betört Kínába. Változó sikerrel hadakozott, és művét csak utódai fejezték be. Birodalmához, mely a Huanghótól a Perzsa-öbölig, Tibetig, az Uraiig és a Kaukázusig terjedt, hozzászerezték még Dél-Kínát, Hátsó-India jelentős részeit, Oroszország európai területeit, részben bekebelezett, részben adófizető hűbéres területek formájában.

Az utódok ügyes-bajos dolgaival foglalkozik Marco Polo könyvének számos fejezete. Mert útleírását olykor megszakítva, váratlanul csatákról beszél, melyeknek hőseit a nem szakember nehezen helyezi el a történelemről alkotott folyamatos képben. A hadleírások naiv hangja elszórakoztat, de tulajdonképpen nem vagyunk tisztában, miért is folyik a küzdelem, ha pusztán Marco Pólóra hagyatkozunk.

Elég tehát annyit tudni, hogy Dzsingisz kán halálos ágyán felosztotta birodalmát négy fia, név szerint Dzsocsi, Csagatáj, Ögödej és Toluj között. Szíve elsősorban Ögödejhez hajlott, ő lett a nagykán, mig a többi csak egyszerűen kán, és mint ilyen hűbérese Ögödejnek. A nagy mongol országgyűlés, a kurultáj is szentesítette ezt a határozatot. Éppen csak az utódok nem törődtek bele. Dzsingisz kán tüneményes sikerei után a belvillongások évei következtek. Güjük és Möngke uralkodása ezek jegyében telt el, míg végre 1259-ben, egy évvel azelőtt, hogy a Polo testvérek először útnak indultak, az erős kezű és mély politikai bölcsességgel rendelkező Kubiláj került trónra. Igaz, ő is hadakozott trónkövetelőkkel, sokszor kellett sereget küldenie, hogy a birodalma peremén egymással marakodó hűbéresek között rendet teremtsen, de mégis rátette a koszorút Dzsingisz művére legnagyobb hódításával, Dél-Kína megszerzésével. Maga nem volt katona. A feladat katonai részét zseniális hadvezére, Baján oldotta meg.

Kubiláj ekkor szánta rá magát, hogy felvegye a Kína császára címet. Erről 1260-ban kiadott proklamációja igen tanulságos olvasmány. “Miután az a magasztos feladat hárult reánk, hogy uralkodjunk a négy tenger közötti földön, illő elnevezésre is szükség van, mellyel a számos uralkodó sorát folytatjuk és egységét kinyilvánítjuk. Ezáltal csatlakozunk a dicső ősökhöz, mert nem akarunk házunkkal külön állani." Ezután következik a kínai történelem sommás áttekintése, néhány dinasztia kiemelésével és azzal a konfuciánus tanulsággal, hogy az emberek elfordultak az őskor eszményeitől, és az igazság megszűnt a birodalomban. A szövegnek ez a része tele van helytelenül értelmezett nevekkel, melyek a sinológusoknak komoly fejtörést okoznak. Majd beiktatja családját a dinasztiák sorába. “Ekkor ősünk, Dzsingisz kán megragadta az Ég kormánypálcáját, feltámadt Észak földjéről, emberfeletti erővel császárhoz illő tetteket vitt végbe, úgyhogy az Ég szava mennydörgésként szállt az országon át, amihez fogható az őskorban sem történt. Nemrégiben tiszteletre méltó tudósok jelentek meg trónom előtt, és kifejtették, hogy a magas uralkodói hivatás immár dicső uralkodói nevet kíván. Mi ezt megtaláltuk az őskor hagyományaiban. Legyen tehát államunk neve Ta Jüan. Mi ezt a Változások Könyvének Csien Jüan szavából vesszük. Ha a kohóban az ércek megolvadnak, minek nevezzük egybefolyó tömegüket? Ilyenkor érdem a kezdeményezés. Én, az Uralkodó, békét akarok teremteni a tízezer országban, és a jóság kötelességét kívánom gyakorolni. Az Égnek tudomására hozom a magasztos nevet, veletek, mindnyájatokkal, pedig kegyesen közlöm." A büszke proklamáció tehát nem is új kor, hanem a “nagy őskezdet" meghirdetését jelenti, ő maga pedig korlátlan egyeduralkodó, úgyszólván a nyugati császáreszmény megtestesítője. Valóban nem csoda, hogy hatalmát és emberi alakját Marco Polo a legőszintébb hódolattal emlegeti. “Kína az a tenger, amely megsózza a belé torkolló folyókat", hogy Parrenin szállóigévé vált szavait használjuk, és Kubiláj vére is Kína tengerének sójától nemes. Mintha Konfucius uralkodó eszméjét igyekezne megvalósítani, alattvalóihoz jóságos, országlásában egyensúlyra törekvő, tanácsaiban megfontolt. Annak a hűbéres rendszernek a híve és őre, mely ebben a korszakban világjelenség. Nagy Károlynak és utódainak szintén valami hasonló cél lebegett a szeme előtt, és Dante is ilyesmiről ír a Monarchiában, államtudományi könyvében.

Ez a kép egyik oldala. A kínaiak sorsa persze korántsem volt olyan kedvező a birodalomban, főként, ami a hódítások első idejét illeti. Nem számítva a mintegy negyvenmillióra tehető emberveszteséget, melyet az ország népe elszenvedett, kemény adókat kellett fizetniük, és a katonai szolgálat a lakosságot erősen szétszórta. A későbbi kínai krónikákban is állandó a panasz, hogy a felső vezetésben csak mongolok és mohamedán vallású idegenek jutottak szóhoz; a konfuciánus írástudók pedig meglehetősen alacsony fokra kerültek a társadalom ranglétráján. A birodalom mongol és kínai része nem tudott elég erősen egybeforrni. A határterületen ugyan elég erős volt a keveredés, de inkább csak a köznép körében, mert az elnéptelenedett országrészekben sok nomád telepedett meg és kínaiasodott el. Ez különben a mongoloknak, akik az ősi szokásokhoz ragaszkodtak, elég fájdalmas volt. Arik Buga a nomád életforma nevében lázadt Kubiláj ellen, de törekvése sikertelen maradt. A mongoloknak az a része, amely nem olvadt be, a Jüan-dinasztia bukása után ott folytatta életét, ahol Dzsingisz kán előtt abbahagyta, megőrizve önállóságát és államalapító képességét. Egyelőre azonban a kínai évezredek fényében sütkérezett az uralkodó, és talán abban sem különbözött választott elődeitől, hogy keménykezű kényúr volt, aki kíméletlen eszközökkel hajtotta be roppant jövedelmét, hogy fényűző udvarát fenntarthassa. Marco Pólót elbűvöli ez a fény, és elsősorban a haszonélvezőket látja, a bárókat, ahogy európai szófordulattal a hűbéreseket nevezi. Ezeknek élete valóban főúri volt, költséges szórakozásokkal, mint például a vadászat, amelynek Marco Polo lelkes híve. Az lett volna Európában is, amelynek irodalma ebben az időben a lovagi eszmények magasztalása, noha az életforma már bomlófélben van. A két világ határán álló velencei vándor egyszerre lelkesedik a lovagi tornáért és a kereskedelmi nyereségért. Ebben tipikusan kora gyermeke, mert figyeljük csak meg, mennyire érdeklik a lovak, a fegyverek, a hadi pompa. És az ékszer sem csupán az adásvevés tárgya nála, hanem fejedelmeket megillető dísz.

Nem csoda, ha szemlélete mozaikszerű képekre bomlik, melyekből nem alakul soha szerves egész. Viszont Európa számára is elég volt az a kaleidoszkópszerű csillogás, amellyel az akkori tájékozatlan és mesék elhivésére beáHított közönséget ámulatba ejtette. Joggal talál tehát Ramusio lelkes szavakat Marco Polo nagyságának és jelentőségének méltatására, s ezért hat a nagy költészet Walt Whitman-i felsorolásainak erejével az, amikor Marco Polo könyvének egyik legkiválóbb magyarázója, Yule elmondja, mit tartalmaz a munka:

Ő volt az első utazó, aki teljes hosszúságában átszelte Ázsiát, megnevezve egymás után a különböző országokat, melyeket saját szemével látott: Perzsia sivatagját; Badakhshan virágzó fennsíkjait és vad zugait; Khotan jade-követ rejtő folyóit; a mongol sztyeppékét, ahol megszületett a hatalom, mely sokáig felfalással fenyegette a kereszténységet; az új és csillogó udvart, amelyet Kambalukban létesítettek; elsőnek mutatta be Kínát hatalmas gazdagságával, óriási folyóival, roppant városaival, gazdag gyáraival, rajzó népességével, tengerein és belvizein úszó megszámlálhatatlan hajóival; beszélt a Kína határán élő népek különös szokásairól és vallásgyakorlatáról; Tibetről és kegyetlen felekezeteiről; az aranypagodás Burmáról és csillogó kupoláiról; Laoszról, Sziámról, Kokinkínáról; Japánról, Kelet legmesszebb fekvő pontjáról, rózsaszín gyöngyeivel és aranytetős palotáival; az első, aki feltárta a szépségeknek és csodáknak addig alig ismert múzeumát, az indiai szigetvilágot, ahol az oly magasra értékelt és mindaddig annyira homályba burkolt eredetű fűszerek teremnek; beszélt Jáváról, a szigetek gyöngyéről; Szumátráról és számos királyáról, drága terményeivel és kannibáljaival együtt; Nicobar és Andaman meztelen vadjairól; Ceylonról, a gyöngy-szigetről a Szent Heggyel és Ádám sírjával; Nagy-Indiáról, amely immár nem Nagy Sándor meseországa, hanem látott és részben felderített föld, tele erényes bráhmanpkkal és szemérmetlen aszkézissel, gyöngyökkel és megszerzésük csodálatos históriájával, körül kincseket rejtő tengerméllyel és az égen tűző nappal; az első, aki a középkorban hírt ad a világtól elzárt abesszin birodalomról és a félkeresztény szigetről, Socotráról; aki, ha homályosan is, megemlíti Zanzibar! négereivel és elefántcsontjával; Madagaszkár távoli és hatalmas szigetét, mely már a déli sötét óceánnal határos, griffmadarával és egyéb szörnyűségeivel; és ugyanilyen messze ellentétes irányban Szibériát és a sarki tengert, a kutyaszánokkal jegesmedvékkel és rénszarvason vágtató tunguzokkal együtt."

Az így ábrázolt világ szélességével távolról sem vetekedhetik mélysége, noha Marco Polo könyve a földrajzi részletek tagadhatatlan sablonossága mellett is sokszor kínál az olvasó számára meglepetéseket. A középpontban a nagykán alakja, udvartartása, majd birodalmának berendezése áll, hogy aztán egyenként sort kerítsen a különböző országokra. Ahogy Kubiláj alakját megrajzolja, az semmi esetre sem vall a közvetlen szemlélő elevenségére. Az Attila udvarában járt Priszkosz rhetor sokkal többet tud mondani a hun fejedelemről. Mégis erősen megmozgatták az olvasók képzeletét kora Európájában azok a részletek, amelyeket az uralkodó gazdagságáról és szokásairól, a különböző téli és nyári palotákról, vagy az uralkodó évének beosztásáról adott. A középkori feudális államalakulatokból nagyszabású birodalmakká fejlődő országok bizonyára mintát vehettek arról, miként kell megszervezni a futárszolgálatot, hogyan kell kiterjeszteni a kereskedelmi és vámhálózatot, s hogyan lehet olyan elmés megoldásokhoz folyamodni az ország gazdasági életének megszervezésében, mint amilyen a papírpénz nyomtatása. A különben meglehetősen száraz és humortalan elbeszélő itt meg is jegyzi, hogy a kán a papírpénz segítségével birtokában van a bölcsek kövének, melyre Európa alkimistái olyan hosszú időn keresztül vágyakoztak eredménytelenül.

Igen tanulságos volt a középkor számára Marco Polo leírása a mongolok hadviseléséről. Itt nem a sokszor patetikus csatajelenetekről van szó, melyek mintegy átmenetet jelentenek a kínai annalesek sztereotip leírásai és a Nyugaton divatos lovagregények szokásos fordulatai között, hanem a közvetlen szemlélet alapján szerzett megfigyelésekről. Marco Polo olyan dolgokról számol be, amelyek sok tekintetben megegyeznek az arab kutatók vagy a bizánci hadtörténeti írók, mint Bölcs Leó vagy Bíborbanszületett Konstantin feljegyzéseivel. Az utóbbiak minket, magyarokat különösen azért érdekelnek, mert többek közt leírják a honfoglalás előtti magyarság hadászati és harcászati technikáját. Ezekből az adatokból kiderül, hogy a mongol csapatok egyáltalán nem voltak hordák, hanem a legátfogóbb hadászati elveket követve hajtották végre vállalkozásaikat. Teljesítményüket nem a számbeli többségnek, hanem újszerű harcmodoruknak, fegyelmüknek, szervezettségüknek köszönhették.

És nem csupán a vallásos érdeklődésnek tulajdonítható, hogy Marco Polo szeme a kereszténység maradványait és nyomait keresi a keleti birodalmakban, tehát számon tartja azokat a helyeket, melyekkel kapcsolatban egyes középkori eretnekségeknek, nesztoriánusoknak vagy jakobitáknafc szórványairól adhat hírt. Nem mulasztja el ilyenkor a vallási kérdést bekapcsolni az Európát legközvetlenebbül érintő iszlám–európai ellentétbe, annak bizonyítására, hogy a mohamedánoknál sokkal emberségesebbek és jobb szövetségesek a kereszténység iránt türelemmel viseltető mongolok. Könyvében számos olyan csodáról emlékezik meg részletesen, amely vagy az ő könyve közvetítésével, vagy pedig más úton már előzőleg bekerült a középkor irodalmának nagy vérkeringésébe.


A vallási beállítottság késhegye – a szerző nem csinál titkot belőle – a mohamedánok ellen szegeződik. Vallás és politika együtt elfogultságra készteti Marco Polo tollat, amikor szenvedélyesen kihasznál minden alkalmat, hogy Mohamed követőin üssön egyet. A könyvben részletezett Ahmad-epizód, mely a Kínát zsaroló kormányzó csúfos bukását mondja el, egyúttal számot ad az öslakók belső ellenállásáról a hódítókkal szemben, hiába kínaiasodott el maga Kubiláj, és hiába lett megalapítója a Jüan-dinasztiának, mely 1368-ig uralkodott Kínában.

Ám nem tagadható, hogy élt utazónkban komoly spontán vallásos érdeklődés is, hiszen kora gyermeke volt. Naiv kíváncsisággal fordul különböző vallások babonái és szokásai felé, mert tudja, hogy az európai olvasó kapva kap az ilyen egzotikus részleteken. Bőségesen ismerteti Buddha legendáját, a tibetiek különféle szokásait, érinti a keleti misztériumokat, és megszimatolva a csodálatosat, szívesen mesél a varázslók mesterkedéseiről. Kacérkodik az asztrológiával, mellyel szemben kora nem tudott egységesen állást foglalni, és bár kárhoztatja a keleti csillagjósokat, elismeri jóslásaik sikerét is. Leírja a mágikus gyógymódokat, fagyos megvetéssel, de ugyanakkor némi elismeréssel. Ezen a területen könyve már a néprajzzal érintkezik. Etnográfiai érdeklődése, ha néha csupán futó megjegyzésekben nyilvánul is meg, végigkíséri a szerzőt útja folyamán. Nem mulasztja el, hogy beszámoljon a különböző helyeken dívó házassági szokásokról, egyformán kitér mind a primitív népek prostitúciójára, mely a falvak lányait és asszonyait áruba bocsátja az átutazó idegének számára, mind pedig a nagyvárosok utcáinak leánykereskedelmére, amely már teljesen egyezik a későbbi metropolisok gyakorlatával.

De mindenekelőtt a gazdasági vonatkozások érdeklik. Természetesen Marco Pólóban még nem érett meg a nagykereskedelem teljes gazdasági elmélete, így az előbb említett papírpénz-forgalom inkább kuriózum számára. Nem is tudhatta még az általános gazdasági fejlődés irányába beilleszteni, hiszen a pénz- és váltógazdaságnak ez a formája csak később kezdődött Sienában, mely az akkori pápai állam különböző financiális ügyeit bonyolította le. Annál közvetlenebbül érdeklik Marco Pólót az áruk, melyeket csalhatatlan kalmárszemmel néz. Az országok leírása közben, miután néhány szóval elintézi a különféle népek vallását, etnikai jellegét, politikai hovatartozását, legrészletesebben a gazdasági adatokkal foglalkozik. Ám az olyan termények csak mellékesen érdeklik, amelyek az ország belső fogyasztására vannak szánva. Ezért éppen csak említést tesz a rizstermelésről vagy egyéb, Európában ismeretlen gabonafajták műveléséről, s nem szentel figyelmet a rizstermelő tartományok fejlett öntözéses gazdálkodásának. Akadtak kommentátorai, akiknek az is zokon esett, hogy évekig tartózkodott Kínában, és egy szava sincs a teázás kultuszáról, amely már akkor is szinte szertartásszámba ment. (Ezeket a panaszosokat vigasztalhatja az, hogy az utazó egy szót sem ejt a Nagy Falról, vagy a kínai előkelő nők elnyomorított lábáról, mely később az egyik legtöbbet tálalt etnográfiai csemege lett.)

Viszont annál részletesebben foglalkozik azokkal az árukkal, amelyek az európai piacon is keresett behozatali cikkeknek számítottak. Kitér a gyöngyhalászatra, elmondja, hogyan keresik és milyen időszakban találják a legértékesebb gyöngyfajtákat az Indiai-tengerben. Persze közben nem mulasztja el megemlíteni, hogy a varázslók miféle mesterkedéssel tartják ilyenkor távol a gyöngyhalászoktól a cápákat. Ugyancsak terjedelmes leírást szentel a golkondai gyémántmezőknek, és annak a fantasztikus módnak, ahogy ezekhez a kincsekhez az ott lakók hozzájutnak. Itt azt is elmondja, hogy egyes keleti fejedelmek – mintegy a monopolista termelés módszereivel élve – hogyan teszik lehetetlenné a túltermelést és kivitelt bizonyos drágákövekben, ami által meg tudják őrizni azoknak árfolyamát, másrészt pedig fedezetet teremtenek az állami pénzgazdálkodás számára.

A keleti behozatal legfontosabb cikkei közé a fűszerek tartoztak, és Marco Polo személyesen bejárta azokat a területeket, ahol a gyömbér, fahéj, szegfűszeg, a szerecsendió stb. terem; hírt ad arról, hogyan szerzik a tömjént, hogyan készítik a különféle keleti fűszeres borokat vagy erjesztett italokat, hogyan használják fel a pézsmát illatosítónak, vagy a krokodil epéjét orvosságnak. A nagy kalmárcsalád tájékozottsága cseng ki szavából.

így is kell néznünk. Nem kereshetjük benne a szobatudóst és szakembert. Marco Polo mindkét lábával az élet talaján állt. Hogy is tanulhatta volna meg a tömérdek kínai jegyet, ami lehetővé tette volna, hogy visszamenjen az eredeti forrásokhoz, hiszen az első kánok kínai rendeletei is a rossz fogalmazás és helytelen nyelvhasználat iskolapéldái. Fenntartással kell fogadnunk tehát Ramusio állítását Marco Polo nyelvtudásáról: négy nyelv szóban és írásban való bírásáról. Valószínűleg megállta helyét a mindennapi életben, de aligha volt képes irodalmi szövegek tanulmányozására.

A két legfontosabb nyelv, melyet beszélt, a mongol és a perzsa lehetett. Az utóbbi volt Kelet lingua francája, a diplomáciai és kereskedelmi érintkezés nyelve. A nagy útleírás tulajdonnevei sokszor árulkodnak arról, hogy a szerző perzsa ajkról hallotta a lejegyzett szót, akárcsak az arab utazók, akik többé-kevésbé kortársai voltak, de más területekről indultak el, hogy kíváncsiságukat kielégítsék, mint a híres Ibn Battúta.

Marco Polo nem azért indult el, hogy útjáról majdan beszámoljon. A véletlen tette íróvá vagy inkább diktálóyá. Szívesen beszélt, de nem szívesen fogott tollat. Egyik korai illusztrátora úgy képzelte el őt börtöncellájában, mely túl kényelmetlen ebben az időben már nem lehetett, hogy fel és alá járkálva mondja tollba emlékezéseit a hűséges pisainak - egy későbbi ábrázoláson karosszékben ül.



Műve óriási érdeklődésre talált Európában, hiszen a kor - a kezdődő kapitalizmus - igényeinek teljesen megfelelt. A könyvet mohón olvasták és terjesztették a középkor hosszadalmas és sokszor nem egészen megbízható, szeszélyes szövegváltozatokat eredményező módszerével, a másolással. A könyvnyomtatás megindulásáig körülbelül másfél száz kódexváltozata ismeretes Marco Polo utazásainak, különféle egyszerűbb vagy hangzatosabb címek alatt. Az eredeti példány, mely az irodalomban valószínűleg jártas Rusticianó vagy Rustichello tollából származik, nem maradt az utókorra. Afölött is vitatkoztak, hogy mi volt a könyv eredetijének nyelve. Ha a két évszázaddal utóbb élt Ramusio állítását elfogadjuk, akkor a könyv első fogalmazásának a latint kell tekinteni. De a számos fennmaradt latin változat egyike sem alkalmas arra, hogy felfedezzük benne az ősszöveget. A filológiai kutatás kiderítette, hogy ezek a latin szövegek valószínűleg olasz források fordításai, viszont az olaszok is a legterjedelmesebb középfrancia nyelvű fogalmazásra vezethetők vissza. Gondos filológiai munkával megállapították - elsősorban Pauthier és Yule - hogy ez a meglehetősen nehézkes franciaságú fogalmazása van még aránylag legközelebb Marco tollbamondásához. Újabb haladást jelentett a Marco Polo-kutatásban az 1932-ben felfedezett toledói francia kézirat. Ez több problémát tisztázott, és sok új részlettel gazdagította a mű anyagát. Az összehasonlító filológiai kutatás, melynek ma már szinte áttekinthetetlen bóségű irodalma van, különösen a tulajdonnevek írásánál így is a megoldások egész tömegére mutatott rá. Egyetlen fejezeten belül ugyanaz a személynév sokszor háromféle változatban is megtalálható. De ez sem mutat egyebet, csak azt, milyen erős és nagy lendületű volt Marco Polo könyvének utóélete. Az olvasót még az sem zavarhatja, hogy nem kap tiszta képet sok apróságról; feleslegesnek látszott például a Marco Polo által használt különféle pénznemeket minden esetben mai pénzre átszámítani, hiszen a szövegből úgyis kitűnik a szóban forgó pénzösszeg hozzávetőleges értéke.
Sokkal kényesebb kérdés, hogyan fogadták Marco Polo könyvét azok a kritikus elmék, akik az első csodálkozásból felocsúdva az adatok hitelességét igyekeztek mérlegre tenni. A naivitással szemben állt a kritika szelleme, amely meghökkenve olvasott az európai fül számára szokatlan méretekről és fantasztikus számokról. El is nevezték, gúnyból vagy csodálatból, Marco Pólót II Millonénak - az olaszok ma is így hívják: a milliomos -, amivel egyrészt arra céloztak, mennyire dobálódzik - pénzben vagy katonákban - a számokkal, másrészt talán a mesebeli vagyonra utaltak, amelyet a Polo család Keletről magával hozott. Jacoppne da Aquí, az Imago mundi címen földrajzi világképet adó tudós feljegyzéseiben fennmaradt anekdota szerint Marco Pólót még halálos ágyán is igyekeztek rábírni, hogy vonja vissza azokat a hihetetlen állításokat, amelyek könyvének hitelét rontják, és amelyek hazájára inkább szégyent, mint dicsőséget hoznak. Ám az utazónak nemigen volt szégyenkeznivalója. Földrajzi világképe messze megelőzte korát. Ha valaki ránéz az egykorú térképek zűrzavarára, nem Marco Polo tévedésein csodálkozik, hanem inkább azon, milyen viszonylagos rendet vitt ebbe a káoszba. Művének látszólag laza szerkezete ugyanis, mely egy pontosan kirajzolható útvonal állomásain épül fel, harmonikus egészet mutat.

És amikor a késői kutatók, akik előtt már Ázsia megnyílt, átszűrték Marco Polo adatait, kiderült, hogy a nagyot mondó velencei mégsem annyira meseköltő, mint sokan hitték. A kínai krónikákban és évkönyvekben, a homokba temetett romokban, mai útiemlékekben nemegyszer rábukkantak az általa leírt népszokásokra, helyekre, történelmi adatokra. A számok értelmezésének pedig bizonyára van egy kulcsa, különösen a mértékegységeknél, ami valószínűleg az egykori kínai vagy

mongol mértékegységekben rejlik. Syen Hédin például a selyem útját követve ugyanazokat az állomásokat írja le, mint Marco Polo; Stein Aurél Ázsia sivatagjaiban megtalálta a velencei által leírt városok maradványait. Az összehasonlító etnográfia szintén bebizonyította Polo adatainak helyességét. Ami viszont mesének tetszik, azt ma már első pillanatra annak érzi a kritikai apparátussal nem rendelkező olvasó is.

Még nagyobb volt a könyv jelentősége az európai kultúrában. Századokon keresztül olvasták, eleinte kéziratban, később pedig, a könyvnyomtatás elterjedése után, számtalan példányban. Azóta is több újjászületést ért meg a könyv. Voltak tudósok, akik nem sajnáltak egy fél életet rááldozni, hogy a mű különböző vonatkozásait kiderítsék. De filológiai érdeklődésnél és olvasói kíváncsiságnál sokkal jelentősebb volt az a hatás, amelyet a könyv az emberiség cselekvő akaratára gyakorolt. Nem egy lángoló szellemű és kemény akaratú felfedező Marco Polo könyvéből merített ihletet. Mindenki előtt - és az összes többi helyett legyen elég itt őt megemlíteni - Columbus, aki Marco Polo sugalmazásától indítva akarta körülhajózni a földet, hogy tengeren érje el a távoli mesés Zipangut és a kincsekben bővelkedő Kathajt.



Vajda Endre
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   76


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©azrefs.org 2016
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə